Részletek a kiállításból

Már a cím is zavarba ejtő. Mi az, hogy „álmok köntöse”? Mit jelent ebben az esetben a Balázs Bélától kölcsönzött cím? (Nota bene: az azonos című, kínai tárgyú mesének eredetileg az égvilágon semmi köze nem volt – és most sincs – Bécshez.) Maga Bécs lenne az álmok eltakarója? Vagy netán a megadott időszakban elsősorban magyar írók, költők, festők, zeneszerzők öltöztették be a várost az álmok köntösébe? Vagy ők voltak azok, akik (osztrák kollégáikkal vállvetve) leleplezték az álmok burka mögött megbúvó kiábrándító bécsi valóságot? Vagy volt a városnak, hangulatának, világérzékelésének ebben a periódusban valami különösen álomszerű jellege? Ők (és osztrák társaik) szőtték a bécsi álmok köntösét, mint Balázs meséjében Ming-Huang császár felesége, a bájos Nai-Fe? Mindezekre – és még egyéb, itt most kihagyott kérdésre – nincs megnyugtató válasz a kiállításon. „Gazdag irodalmi, képzőművészeti, színházi, zenei anyag varázsolja a látogató elé az álmok köntöse mögül átsejlő Bécset” – olvasható az ismertetőben. Hát ettől sem lettem okosabb. Sőt.
 
Az időszakasz megválasztása sem bizonyult szerencsésnek. Hogy a bécsi világkiállítás a kezdőpont, ez még érthető és értelmesen indokolható. De miért éppen 1936? Hogy Rómában ekkor írta alá Gömbös, Mussolini és Schuschnigg az olasz-osztrák-magyar együttműködési szerződést? Na und? A magyar kultúra bécsi életének szempontjából sokkal fontosabb dátum volt 1934, az ottani munkásfelkelés (emlékezetesen írta meg a kiállításon több anyaggal is szereplő, Déry Tibor Szemtől szembe című korai regényében), valamint Dollfuss meggyilkolásának éve. Nem is szólva az Anschluss önként kínálkozó, 1938-as korszakhatáráról.

Szóval a látogató nem egészen érti, mit kíván bemutatni a tárlat. Ha azt, hogyan hatott a magyar írókra Bécs, hogyan csapódott le az „élmény” műveikben, akkor eleve gúzsba kötve kellett táncolnia. Hiszen a kiállítás mint műfaj egyértelműen vizuális jellegű, és ez áthidalhatatlan gátja az irodalom mint szöveg megjelenítésének. Így aztán az irodalmi élmény megjelenítése szükségszerűen kimerül néhány könyv bemutatásában, ami persze érdekes és behatárolt értelemben sokat mondó – különösen a Kassák nevéhez köthető magyar aktivizmus borítói (Bortnyik, Kassák alkotásai) hatnak igencsak dekoratívan. Egyebekben be kell érnünk néhány táblára másolt, kétségkívül frappáns idézettel, Máraitól és egyebektől. A középső teremben meg – amolyan kerti lampionokba zárva – felbukkannak a különféle jeles szerzők portréi;  ez inkább kísértetkastély a Vidám Parkból, nem szellemidézés. A többi az üvegtárlók alatti mély és süket csendbe burkolózik: egy-egy üdvözlőlap Bécsből, színházi plakátok, fényképek, Kálmán Imre koffere, névjegytartók, sok kulturális szösz.  Minden, csak nem a magyar írók „Bécs-élménye”. Ráadásul az egyetlen, úgynevezett interaktív személtető eszköz is csődöt mondott, amikor ott jártam; a teremőr néni szerint „túl sokat nyomogatták a gombokat”.

Egyébként az sem minden további nélkül elfogadható, hogy gazdag kölcsönösségi kapcsolat állt volna fenn a két (irodalmi) kultúra között. Vagy ha igen, az erősen tagolt volt, és koronként változott. A Monarchia idején a viszony – persze messze nem gondoktól mentesen – mintegy természetileg adottként létezett, és a tárlaton is több dokumentumban bemutatott, a többek közt Rudolf trónörökös és Jókai által szerkesztett Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című bámulatos könyvsorozat jól tükrözi ezt. (Azt már kevésbé értem, miért kapott külön nagy tárlót az egykori Nordpol expedíció, és azt sem, mennyiben volt ez „Bécs-élménye” a vállalkozást megíró Jókainak.) A valódinál szilárdabbnak mutatva – és ha nem is álmok, de hazugságok, finomabban szólva, öncsalások köntösébe burkolva – az ábrázoltnál sokkal kényesebb és kétesebb egyensúlyt.

A képek forrása: pim.hu

Ám a századforduló táján olyan változások állnak be a kultúrában, elsősorban persze Bécsben, amelyek alapjaiban rázzák meg ezt a kissé familiáris kapcsolatot. A szakirodalomba a Die Wiener Moderne néven bevonult jelenség, vagyis a 1890-1910 közötti időszakasz bécsi modernsége európai jelenség volt; képviselői – csak jelzésszerűen: Mahler, Schönberg és köre, Kokoschka, Klimt, Schiele, Hofmannsthal, Schnitzler, Musil, Freud, a szecesszió mozgalma – rendkívüli mértékben járultak hozzá a kor és Európa  egész szellemi arculatának átalakításához. Ezzel szemben Magyarországon – és most tekintsük csak a literatúrát – nem alakult ki szellemi súlyban ehhez mérhető kultúra, és bár tudjuk, hogy Ady és egyáltalán az egész Nyugat valamint Kassák forradalmian új költészete milyen rendkívüli értéket jelent számunkra, az egész hatása és jelentősége megmaradt lokális értékűnek. A magyar szellem (Bartókot, Lukács Györgyöt, az eleinte Freud-tanítvány, később renegát Ferenczi Sándort – és persze Molnár Ferencet leszámítva) nem törte át a határokat – még Bécsig sem.

Ebből az aránytalanságból mi sem érzékelhető a tárlaton. És az sem egyértelműen derül ki, mennyire más volt Jókai és Rudolf dúsan aranyozott idejében az együttélés, és mennyire más, teszem azt, a Tanácsköztársaság után, amikor a bécsi magyar kultúrát nagyrészt emigránsok képviselték, legkivált Kassák és csapata, akik igen jelentős nyomorban és szellemi elszigeteltségben tengették itt napjaikat – ugyanakkor persze Molnár a Kärtnerstrasse egyik legelegánsabb hoteljében számolta a tantieme-t.  És általában is: éppen a címben emlegetett élményszerűség hiányzik a kiállításból, így aztán a látogatót sem érik különösebb élmények. Van persze néhány, ha nem is irodalmi, hanem képzőművészeti mentőöv: mindenekelőtt Bíró Mihály káprázatos szappanreklám-grafikája, no meg az örök adu, Gulácsy egyik nagyszerű, félelmetesen látomásos portréja. 

A kiállítás 2011. február 10-ig tekinthető meg.