Elsőre egyszerűnek tűnik minden. Aha! – gondolhatja a könyv láttán a potenciális olvasó -, most majd kiderül, hogy ha én királylánynak, szolgának, óriásnak vagy – elenyésző mértékben – gonosz boszorkának vélem magam, megtudhatom, hol siklott félre az életem!
Sajna, nem ilyen egyszerű, mert Boldizsár Ildikó szerint nem az a fontos, hogy kik vagyunk, hanem, hogy hol látjuk magunkat a történetben. Például a Hamupipőke esetében: a konyhában, a bálban, a lépcsőn menekülés közben vagy mégis inkább az udvar végében? Máskor meg a sűrű, sötét erdőben vagy a tisztás irányába törekedve? Az égig érő fa közelében: reménytelenül ácsorogva a tövében, esetleg valahol feljebb megrekedve, ne adj’ isten, a csúcson elégedetten körülkémlelve? Csakhogy nem elég önmagunkat pozicionálni (a terapeuta szerint már itt elvéthetjük, mivel saját helyzetünkkel sem mindig vagyunk tisztában), de a „gyógyulás” érdekében az is megfejtésre vár, hogyan és miért keveredtünk oda, ahol éppen „vagyunk”.
Máris úgy tűnik, mintha közelebb lennénk a megvilágosodáshoz, de azért ne fűzzünk túlzott reményeket a könyv egyszeri elolvasásához, mivel a mű nem önterápiás gyorstalpaló, s nem adja lelki bajainkra a vásári bűnbocsátó cédulák olcsó megváltását. Ellenben megbizonyosodhatunk arról, hogy ami a mesékben áll, az nem „mesebeszéd”, illetve, hogy a mese korántsem a legkisebbek elalvás előtti privilégiuma. Sőt!
Ugyanis a mesékben – és elsősorban a népmesékben – minden élethelyzetnek megtaláljuk a megfelelőjét, ami már csak azért is valószínű, mert a Nemzetközi Mesekatalógus kétezer mesetípust szortíroz. Kell tehát némi rutin ahhoz, hogy értő szakember válassza ki az alanyra szabott, megfelelő sztorit, amelyikben pontosan azok az intelmek és túlélési stratégiák öltenek testet, amelyek a segítségére lehetnek.
És persze az se mindegy, hogy a terápia folyamán melyik mesetípus kerül elő. Mert egyik a csalódás traumáinak feldolgozására alkalmas, másik az alkoholproblémák leküzdésére, harmadik a belső bizonytalanságból mutat kivezető utat (amelyekben a mesehőst nem annak látják, aki valójában), és így tovább. Az is megtörténik, hogy a páciens maga hozza a legkedvesebb meséjét, s ha jó ösztönnel választott, kezdődhet az önmegismerés.
Mert a mese tarka alakjai saját belső szerepeinknek és a bennünk lakozó – nem mindig segítő – erőknek a megfelelői. (Még a hétfejű sárkány is, nem véletlen, hogy annyit kell kínlódni a hét, gyakran még vissza is növő fej lenyisszantásával.) A helyszínek – például a sűrű, sötét erdő közepe, vagy ahol a madár se jár – valójában saját belső tájaink tükröződései. Boldizsár Ildikó arra is rámutat, hogy a hősök útja csak ritkán vezet horizontálisan, hiszen az üveghegy, az égig érő fa, a Nap, a Hold, a csillagok a magasba, az árnyékvilágban való megmerítkezés pedig a mélybe vonzzák őket a vertikális tengely mentén.
Bár a szerző több ízben hangsúlyozza, hogy nem a mesék eredete, hanem a bennük rejlő szimbolikus tartalmak érdeklik, konkrétan az, hogy miféle tudást közvetítenek a mesék, kutatásai folyamatában a történeti/elméleti háttér feltérképezése is kikerülhetetlenné vált.
Így dióhéjban mi is megtudhatunk egyet s mást például a mese és az álom, a mese és a mítosz viszonyáról, de leginkább a honfoglalás előtti sámán rítusok és a mesetartalom között kimutatható párhuzamosságokról, nevezetesen a mesei elemek és a beavatási szertartások párhuzamosságáról, s a csodás, megkülönböztető tulajdonságokkal rendelkező hős sámánéhoz hasonló determinációjáról.
A Meseterápia úgy olvastatja magát, mint egy jó krimi, mert még a szakirodalmi utalásokkal alátámasztott okfejtések sem súlyosbítják az élőbeszéd lendületét magán viselő szöveg közvetlen hangvételét. Nyilván ennek tudható be, hogy az olvasó lapról lapra hozzáértőbbnek képzeli magát, de azért lassan a testtel, a terület szakmunkát követel. Ha úgy éreznénk, hogy mégis közelebb kerülünk saját frusztrációnk megértéséhez, az nem acélos önismeretünknek, hanem a szerző kéznyújtásának köszönhető, aki konkretizálva a „lélekgyógyászat homeopátiáját”, még három esettanulmányt is csatol.
A könyvet semmiképp nem ajánlom azoknak, akik nem hisznek a mesében, viszont mindenkinek, aki még emlékszik rá, melyik volt a kedvence. Keresve sem találna jobb alkalmat, hogy megfejthesse, miért.