Antikrisztus
2010.11.17.

Mindig bizsergető élmény, ha bőszen lehet háborogni s öklöt rázva átkozódni a vásznon látottakon – az Antikrisztus némely pillanata pedig bízvást szolgáltat erre apropót. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Lars von Trier zajos sikerű pályáját az ünneplő méltatások mellett olykor kritikus hangú vélemények kísérték, s a népesedő ellentábor rendre olcsó szemfényvesztőnek, cinikus blöffkirálynak titulálta az európai művészfilm újdonat prófétáját. Az efféle látszatokra nagy kedvvel játszó dán auteur a szemükben csupán öncélú provokátornak tetszett, aki nagy hévvel belengetett Dogma-kiáltványát egy percig sem vette komolyan (elvégre ő maga rúgta föl elsőként a szigorú szabályrendszert). Ólomnehéz témákat faggató, pretenciózus filmművei pedig onnan nézve csupán avítt sémákat és gondolatokat próbáltak érdekessé tenni, hol vizuális puritanizmussal (Idióták; Hullámtörés), hol ellenműfajokkal (mint a musicallel a Táncos a sötétben esetében), hol jobbára ornamentikus és extravagáns kísérleti megoldásokkal (Dogville; Manderlay). Ráadásul Trier, minden felforgató kedve ellenére, voltaképpen régi vágású filmzsánerekben mesél a kilencvenes évek derekától fogva (legyen szó az Aranyszív-trilógia vegytiszta melodrámáiról vagy a horror műfaját hasznosító Birodalomról), ami világfordító szándékai fényében szintúgy gyanakvásra ad okot. 

A szolid botrányok övezte Antikrisztus – melynek kritikai fogadtatását a hazai forgalmazás spétje miatt már-már történelmi távlatból szemlélhetjük – a szkeptikusok malmára hajtotta a vizet. A hangzatos című családi dráma bevallottan alkotói válság, súlyos depresszió terméke, és nemcsak a korábbi, ridegen kiagyalt parabolákhoz mérten konfúz és széttartó mű. Istenkísértően ambiciózus, egyúttal megveszekedetten hatni és sokkolni igyekvő filmalkotásnak tetszik, amelynek cselekménye során szügyig gázolhatunk a nagy európai elbeszélések szimbólumkészletében, egymásnak feszül pszichoanalízis és miszticizmus, vitába kezd Bergman és Tarkovszkij – útközben pedig csontvázszerű testek kopulálnak feszt, nemi szervekből spriccel a vér, és előtűnik egy beszélő róka is („Káosz uralkodik!” – dörmögi az állat, igazságát pedig aligha tudnánk tagadni). Nagy jóindulatra van tehát szükség ahhoz, hogy ezt a bő száz percet többnek lássuk gúnyos provokációnál, vagy valamiféle zavaros és a közönségére fittyet hányó művészi önterápiánál – aminek egyébként Trier nevezte munkáját számos interjúban. 

Jelenetkép
Charlotte Gainsbourg és Willem Defoe
S hogy nehezen lehet komolyan venni a műegészt, az rögvest a nyitányból kitűnik, elvégre a fabulát megalapozó ősbűn nevetségesen artisztikus képeken tárul elénk: egy Händel-áriára lassítva kefél egymással a főszereplő pár, míg egyedül hagyott, apró gyermekük a nyitott ablak s a halál felé totyog. A nő (Charlotte Gainsbourg) összeroppan a tragédia után, s még hónapokra rá is vad bűntudat kínozza, így a civilben pszichológusként praktizáló férfi (Willem Dafoe) páciensként kezdi ápolni. Miután az antidepresszánsokat lehúzták a vécén, erdei házukba – ahogy hívják: az Édenbe – költöznek, hogy ott közös erővel próbálják meg feldolgozni a traumát, ám a gyógyítási kísérlet hamarost félremegy, hiszen idővel elsősorban egymás elpusztításával vannak elfoglalva. A korábban boszorkányűzést kutató asszony és a rideg rációt testesítő férje afféle kifordított teremtéstörténetet játszanak újra a Sátán kertjében: a Nő szenvedő áldozatból pusztító démonná, brutális agresszorrá vedlik, hogy önvád tüzelte, tomboló dühében bizonyságát adja a női princípium eredendő gonoszságának. 

Az Antikrisztus a Birodalommal elvesztett fonalat veszi föl újra az életműben, hiszen a horror eszközkészletét helyezi üzembe, ám hajmeresztő sokk-effektusai – melyek egy tisztes torture pornónak is díszére válnának – inkább groteszknek tűnnek, semmint zsigeri hatásúnak. A rémhagyomány inspirációját jelzik a kísértetiesnek távolról sem nevezhető állatfigurák, az egyre morajló erdő, valamint a padláson előkerülő okkult iratok is (melyeket a megborult elméjű asszony gyűjtött össze a doktori dolgozatához), a kínzásban mutatott kreativitás pedig a Fűrész-széria vonatkozó eredményeihez mérhető. Fojtogató, baljós szövete van az Antikrisztus világának, de rémisztő attrakciói (az emberi végtagokkal nyújtózó lombtól az önmagán lakmározó rókáig) csak kulisszaként szolgálnak – amiként a szinte mozdulatlanná lassított, gótikus hangulatú hallucinációknak is csupán atmoszférateremtő ereje van. Trier a pszichológiai és a természeti viszonyáról aligha tud művészileg meggyőzőt állítani – s ezirányú törekvése végig külsődlegesnek és művinek mutatkozik.

A képek forrása: PORT.hu
Charlotte Gainsbourg (A képek forrása: PORT.hu)
Kudarcos, bosszantó és intellektuálisan kiábrándító mű az Antikrisztus, mégsincs híjával komoly erényeknek. Mert ugyan offenzív rémségeit jószerivel indokolni képtelen, végig kitetszik belőle a műgond és az alkotói erő. Anthony Don Mantle izgatott kézikamerája konok figyelemmel követi a háztáji borzalmakat, aztán (néhol ugyanazon képsoron belül!) mozdulatlanná dermed, és ridegen precíz, álomszerű kompozíciókat mutat. Bár a közvetlenség és a stilizáció végső soron nem szervesül (mint például a Dogville-ben), a szépségesen megmunkált, olykor giccses látványvilág mégis lenyűgöz. Megejtő látni egyúttal, ahogy a két formátumos színész odadobja magát a homályos rendezői célnak: mindkettejük alakítása roppant bátorságról tudósít, Gainsbourg pszichotikus figurája pedig bízvást odahelyezhető a filmvászon legemlékezetesebb hisztérikái mellé. S végső soron Trier filmje is helyet követel magának a mozgókép-história panteonjában, elvégre a szétbomló párkapcsolat borzalmait talán csak Andrzej Zulawski Megszállottsága vitte vászonra ilyen könyörtelenséggel és látomásos erővel. Sok szörnyűségre képes lennék, hogy ne kelljen újranéznem, de nehéz volna tagadni Trier hisztérikus és nyugtalanító filmjének egyediségét.
 
Cím:  Antikrisztus,  Rendező, forgatókönyvíró:  Lars von Trier,  Operatőr:  Anthony Dod Mantle,  Vágó:  Anders Refn, Asa Mossberg,  Szereplők:  Willem Defoe,  Charlotte Gainsbourg