Mintha azt üzennék: térjünk vissza műveikhez más évszakban, a nap huszonötödik órájában, vagy más lélegzetvétellel, más szellemi öltözetben. Verseik nem levélről levélre szökkennek szárba; nem fokról fokra szervesülmek, hanem amolyan indázó hozzávetéssel. Nem indulati kitörések alakzataiban törnek felszínre, hanem szemérmes szellemi-érzelmi tapogatózások jeleivel.
Ferencz Győző Szakadás című verseskötete, amelyet nemrég jelentetett meg a Sziget kiadó, ilyen messziről messzire tartó könyv, új és régi versek fegyelmezett gyűjteménye. A költő szerkesztési etikája azt a kötetközlési hagyományt folytatja, amely mindig a régi művek környezetében kívánja felmutatni az új változatokat, és minden erővel kerüli a csóvaszerű megjelenés, a kapkodó nagyzolás szokásait. Mindent, ami most jön, hozzáilleszt a régihez: minden szokatlant a megelőző, már hitelesült beszédmód mértékrendjével vesz észre.
Könyvének olvasásakor mindinkább azt gondoljuk: viseletlen, szokatlan érzelmeket tanul ezekben a versekben a lírai alany, s az eddiginél is mélyebb dimenziójú nyelven próbálja számba venni egész életének útirányait. Noha a versek jó másfél évtizednyi időt ölelnek fel, a mű egésze egyfajta eszméleti vízválasztó-járás benyomását kelti: tükrözi, ami elmúlt és elváltozott, és tapogatózva, óvatosan merít abból, ami éppen most van keletkezőben. Ferencz Győző már ismert, nagy, elvont témáit (sehol-nem-lét, azonosság-hiány, valamiféle egyetemes létalkalmatlanság, kényszerű helybenjárás, sokrétű tétovaság) ebben a kötetben egyszerre általánosan, tapintatosan és mégis személyes illetettséggel tudja kifejezni. Minden mondata sodorja a régit, de eszmélete mégis minden mozdulatával új partokat érint. A kötetben úgy sorakoznak a derengés közben fel-feltünedező költemények, mintha állandó fenyegetés formáját öltené itt az igazság. Idézek a szorongás és önsanyargatás szólamaiból egy-egy fordulatot: A hangom annyiféle lett, / Kapkodom fejem, figyelek, / Hogy honnan és ki szól; / Ha vagyok még, melyik vagyok? / Hátha kiszűröm valahogy / A foszlányaiból. (Nyelvemlék). Vagy megemlítem a Drótlegyek első sorait: Egyre nehezebb meggyőznöm magam, / hogy a legcsekélyebb értelme van / csak két szót is egymás után leírnom.
Ami ebben a jelenlét és betemetkezés présében kisajtolt, cseppenként születő költészetben egyre erősödő vonás, azt három pontban foglalnám össze: az általános kijelentés bátorsága, a szenvedés és a szerelem érzelmi zónáinak egymásra vetítése, és a humor kibontakozása.
Ferencz Győző kezdettől fogva a visszafogottság költészetének markáns alakja volt. Ez az önfegyelmező tónus most, a Szakadás-kötetben mégis sűrű, idézhető sorcsoportokba rendeződik, s hideg tűzzel lobogtatja a verseket. A könyv nagyszerűségét nemcsak az adja, hogy a költő érzelmi-szemléleti parancsokat feszeget, önmagának szabott határokat lép át, hanem az is, hogy magasabb érvényű fordulatokba emeli keserű egyedi meglátásait. Az antik és legújabb motívumot, a könyv központi témáját: a szenvedés és szerelem örökös, szomszédos kettősségét számtalan példával igazolhatnám. Csupán futólag idézek két részletet, az elsőt a Különlakásból: Szakad bomlik meddig tart még ki vagy te / Azért maradtál évekig nálam mert nem ismertelek / Vagy azért mentél el mert megismerhettelek volna. Az Amit szóval is lehet című vers negyedik szakasza így szól: Csupán töredékeket gyűjthetett magáról / Eszébe jutnak korábbi kapcsolatok szívós inaikkal / Lassanként fojtogatni, szárítani kezdik / Az érzések helyett inkább az érzések ismeretét.
A kötet tónusvilágát külön gazdagítják a Buster Keaton-i humor talányosan lüktető vonulatai. Ezek nemcsak Ferencz Győző klasszikusan zárt formáit gyarapítják, hanem jelzik, hogy néha a költészetben összeér a csalatkozás tapasztalata a fanyar humor regisztereivel. Idézem a Stíluskritikát: Az ég szerelmére, / Minek / Ékszer az elmére? Vagy a Nemzeti Színház utolsó versszakát: Színház már van, olyan lett, amilyen. / Fintoroghatunk bár, hiába, nem szebb. / Na de mennyivel szebb nála a Nemzet?
Ferencz Győző Szakadás-kötete az utóbbi évek egyik legszebb, magasra tartó könyve. Egyszerre száraz és tartalmas, nyílt és bujdosó, tágas és szorongató. Lényegét pontosan kifejezi egy másik titkos befutó, Dsida Jenő egyik versrészlete, A pántos kapukon túl, idézem: Ó, mert kaland, ugyan mi volna más / mindaz, mi vélünk itt azóta történt, / hogy élni hítta valami varázs a / semmit… (Dsida válogatott verseit egyébként nemrég Ferencz Győző rendezte sajtó alá.) Úgy tűnik, szerencsés favoritjaink életükben sok mindennel kénytelenek szakítani. Talán egy közeli égi jósda súgja nekik, hogy csak így érhetnek el a költészet magaslataira.