Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

DEGENERÁLT MEGGYES-FŐZET

Ljudmila Ulickaja: Orosz lekvár / Kecskeméti Katona József Színház
2010. nov. 13.
Az oroszok már megint a spájzban vannak. Sőt van, ahol már egyenesen a télire eltett dunsztos üvegek körül forgolódnak. Szász János rendezése áthallásokkal teli orosz társadalmi „lekvárt főzött” Kecskeméten. SZ. DEME LÁSZLÓ KRITIKÁJA.
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Az utóbbi időben (ismét) megszaporodtak az orosz darabok a hazai színpadokon. Nem (csak) Csehov-láz söpört végig a színházakon, ahogy időnként szokott, hanem egyre több kortárs darab érkezik a földrésznyi országból. Talán a hasonló szocialista múltból fakadó hasonló társadalmi feszültségek, talán az orosz lélek nosztalgikus önostorozása és a magyar természet befelé forduló búsongása közti hasonlóság miatt van, vagy talán egyszerűen csak azért, mert jók ezek a darabok, mindenesetre a kortárs orosz drámák legtöbbször érvényesen szólalnak meg nálunk is. Szorokin, Szigarjev és a Presznyakov fivérek művei több kamarateremben is színre kerültek már. Most pedig itt van Ljudmila Ulickaja darabja, ezúttal azonban nem stúdió változatban, hanem, nem kis bátorságra vallóan, a kecskeméti Katona József Színház nagyszínpadán. 
A népszerű orosz írónő nálunk eddig főként regényeiről volt ismeretes. A Radnai Annamária fordította Orosz lekvár című darabja sem kimondottan drámai szerkezetével tűnik ki, hanem kissé talán szimpla ecsetkezeléssel felskiccelt, de elcsípett korhangulatával. Ami ráadásul nem is csupán jelen korunkból táplálkozik, hanem temérdek Csehov-allúzióból. Szereplői, a Lepjohin család tagjai egyenesen a Cseresznyés(helyesen Meggyes-)kert Lopahinjának és Ányájának leszármazottai, s miközben visszaidézik a csehovi szereplőket, a jelenlegi orosz értelmiség kiábrándult semmittevőiként tengetik életüket a mára borzasztóan lepusztult, Lopahin-féle nyaralóban. 
Nagy fejlődések és regényes fordulatok helyett (még mindig) a hétköznapok sivár cselekménye nyomaszt és derít fel: napi robot az írógépnél, a budiajtó megszerelése, kalácssütés, civakodás a bevásárlás körül, lekvárfőzés és óriási feszültségekkel telített folytonos csacsogás az apró-cseprő dolgokról. Azután megérkezik Rosztyiszlav, a család újgazdagok közé felkapaszkodott és szemérmetlenül fényűző oligarchája, aki úgy döntött, hogy a családnak költöznie kell, a család pedig szomorúan, szottyadtan veszi is a sátorfáját. 
Jobbra Margittay Ági
Horváth Zsuzsa és Margitai Ági
A Csehov-utánérzést számtalan csehovi mondat, idézet fűzi át meg át. Pontos a megfigyelés: nem változott semmi – s ebben a felfedezésben foglalható össze Ulickaja írásműve. Amely nem tud olyan érzékletes, csodálatos és sokirányú világot megteremteni, mint Csehov, elemeit inkább „performanszszerűen” használja fel és rendezi újra. Sokszor egysíkú és vontatott is a darab egy-egy részlete, azt viszont sikerül bemutatnia, hogy lényegileg semmi nem változott, mindössze csak azok a külsőségek variálódtak, amelyekben a valóságunkra, társadalmunk viszonyaira ismerhetünk. Fejlődés nem volt, legfeljebb visszafelé „degenerálódtunk”, üti fel a darabot a legfiatalabb szereplő, Liza. 
Szász János, rendező és Upor László, dramaturg döntése szerint az orosz-magyar valóság közti aktualizálható párhuzamok nem erősödnek fel (ehelyett a zenei betétek is az orosz vonalat erősítik), hanem általánosan kiolvashatóak maradnak az eredeti kontextusból. Főként a nagyszabású záró kép beszédes, amikor a nyaraló stilizált szobabelsője mögé tornyosulva érkezik meg az a fúrópajzshoz hasonlatos alkalmatosság, amely miatt a családnak költöznie kell, hogy felépülhessen az új Disneyland a birtokon. Az új kor rablógazdálkodása így ver szét mindent, ami valaha érték volt – ha úgy tetszik, az értelmiségi család felesleges tudását, emlékezetét, gyökereit, nyelv- és mindenféle elméletbeli ismeretét könyörtelenül semmibe véve. Ugyanakkor a szereplők ennek a pressziónak nem is feszülnek ellen, van ugyan némi berzenkedés, de a tohonya tehetetlenség kandikál elő minden figurából, ezért voltaképpen megérdemlik a sorsukat. Mindez azonban inkább csak sejthető az előadásból: a rendezés meglehetősen kontúrtalanul utal a mélyben meghúzódó összefüggésekre, még ha egy gazdagon kidolgozott komédia világát helyezi is a színpadra.
A színészi játék groteszk irányba elrajzolt vígjátéki vonalat követ. A kecskeméti társulat több olyan színésszel egészül ki, akiknek az alternatív színházi fogalmazásmódok sem esnek nehezükre, így a játékmód abszurdabb lehetőségeket is felvet. Naszlady Éva Varvaraként bigott asszonykát játszik: feszes hanghordozással és sürgés-forgással erősíti kellemetlenné a karakterét. Margitai Ági jószándékú Natalja Ivanovnája érzékeny drámaisággal rántja le a leplet a kéztördelés hiábavalóságáról. Hiába erősködik Horváth Zsuzsa mozgékony Makunyája, már az ő posztkommunista stratégiája sem visz semerre. Ebben a világban minden lehetőség kiürült: Sirkó László kedélyeskedő matematikus Andreje a vodkát még a földről is képes fellefetyelni; Bognár Gyöngyvér fiatal és tetterős Jelenaként vállrándítással siklik tovább a felmerülő problémákon, mintsem szembenézzen velük; míg Lizaként Zeck Julianna vergődik a családi feszültségek közt kamaszos lázadással. 
A képek forrása: PORT.hu - Katona József Színház
Sirkó László, Zeck Julianna, Naszlady Éva és Magyar Éva. Fotó: Walter Péter (A képek forrása: PORT.hu – Kecskeméti Katona József Színház)
Az abszurd lehetőségek azonban sokszor nincsenek kibontva, így a színészvezetés is többnyire a felszínen marad. Pedig az alakok belső összeomlását hangsúlyozza Vereckei Rita színpadi látványa is, impozáns és rendkívül költői kivitelezésben. A lerobbant, de hajdani nemes vonalaikat még őrző bútorok, kárpitozott székek; egy ütött-kopott konyhaszekrény mögött valamiféle gótikus lendülettel hatalmas könyvoszlopok nőnek, mintha a múltat idéző, felhalmozott tudás nyársra húzott kiszolgáltatottságát demonstrálnák. Az elkoszolódott atmoszférát erősítik Farkas József fényei, melyek a könyvekből előszálló poros hangulatot idéző füstön átszűrve pásztázzák ezt a világot, ahol az ember szinte egészen elvész. Miért érezzük akkor az előadás felmutatta elveszettséget mégis súlytalannak? 
A kidolgozott színpadi világ és sok sikerült színészi pillanat ellenére sem érik egységbe az előadás, valahogy tétova marad. Nem érezni a rendezés biztonságát, hiányzik a komikus dimenzió mögött a pénzalapú működés és az ingoványos talajba süppedt, vaksin totyorgó lelkek végzetes fenyegetésének kiélezése. Hacsak mindez már önmagában nem a degeneráltság szimptómájának lett szánva. Akkor talán mégsem sikerül visszacsempészni a darab színpadi megjelenítésébe azt a komplexitást, amely mintha már a megírt szövegből is hiányozna.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek