A Bécsi utcai vitatott ingatlan-fejlesztés tanulságai
2010.11.23.

2010. június 30-a óta visszatérő téma a médiában a Bécsi utcába tervezett Új Városközpont körüli vita. Az építészeti sajtó többnyire elítélően vélekedik, a fejlesztő és az V. kerületi Önkormányzat csodát ígér. ZÖLDI ANNA ELEMZÉSE.

Nyár elején látott napvilágot az összevont Központi Építészeti - Műszaki Tervtanács és a Fővárosi Tervtanács határozata, amely elvi engedélyezésre javasolja a Csipak Péter ingatlanfejlesztő által megálmodott, a Foster & Partners világhírű építésziroda által jegyzett Új Városközpont bemutatott vázlattervét. A bemutatott számítógépes látványterveken egy üveggel borított csillogó-villogó épület látszik – láttunk már ilyet sokat. A kunszt az öt telken át húzódó komplexum felett lebegő szivar - vagy ahogy később a sajtóban elhíresült: zeppelin - alakú bővítmény, amely voltaképpen szálloda, páratlan panorámával szeretett fővárosunkra. A kettő között tetőkert készülne, nyilvános park, ahonnan a kevésbé kiváltságos helybeliek is élvezhetnék a nem mindennapi látványt. Az épületben irodák, a földszinten üzletek kapnának helyet. A fejlesztési elképzelés szerint ezzel visszacsalogatnák a jelenleg kihalt belvárosi területre az elillant vásárlókat, korzózókat. A tervtanács ülésén a Foster iroda munkatársa hangsúlyozta, hogy a rajzok csak az elvi koncepciót illusztrálják, annak lényeges elemeit: az épület telekre illesztését, megközelítésének irányait, méretét, funkcióját és persze a látványos felépítményt mutatják, amit kicsit elnagyolva, a budapesti tetők idomaiból levezetve álmodtak a helyszínre a tervezők. 

Látványterv
Az Új Városközpont látványtervei
A meghökkentő formai megoldásoktól, hivalkodó méretektől hagyományosan ódzkodó építészszakma és konzekvensen irtózó közvélemény szemében mégsem a kissé obszcén tárgy keltett megbotránkozást, hanem az a tény, hogy mindezért cserébe öt belvárosi házat kellene lebontani, köztük egy hatvanas évekbeli irodaházat, melyet a magyar építészettörténet jeles alkotásként tart számon. A volt Chemolimpex székház tervezője Gulyás Zoltán, akinek tanítványai ma a szakma jelesei. Habár az épületet sokan az akkori idők ikonikus darabjaként tartják számon, számos XX. századi társával egyetemben mégsem védett, sőt az idők során funkcionális okokból komoly átépítéseket hajtottak végre rajta, melyek az eredeti, tiszta építészeti koncepciót alaposan hazavágták. 

A tervtanácson azonnal tiltakozó Ferkai András Ybl-díjas építészettörténész, a Chemol székház tervezőjéről szóló monográfia szerzőjének felszólalása ellenére a testület két tartózkodással, két nem szavazat ellenében szinte egyöntetűen (többek között Ráday Mihály igen szavazatával) arra voksolt, hogy a tervet elvi engedélyezésre javasolja. Az elvi engedélyt meglepően rövid időn belül megkapta az épület, miközben a Gulyás-tanítvány Dobai János és négy másik építész (Ferkai András, Hegedűs Péter, Patonai Dénes és Wéber József) tiltakozó akciót kezdeményezett: az Építészfórumon közzétett petíciójukat mindmáig több ezren írták alá. A felháborodott építészek az Építész Kamarához is eljuttatták tiltakozásukat, amely erre három szakbizottsággal is megvizsgáltatta a tervezett beépítést. A bizottságok úgy foglaltak állást, hogy a terv több ponton sérti az érvényben lévő építési előírásokat. Válaszul a kamara az általa delegált, és a tervre igennel szavazó tagjait: Finta Józsefet, Fazakas Györgyöt és Balogh Balázst visszahívta. Utóbb erről a lépésről is kiderült, hogy jogsértő, mire a kamara egyetlen elegáns mozdulattal határozatban szólította fel összes, az inkriminált döntést a tervtanácson jóváhagyó tagját az opponenciát készítő kollégával egyetemben, hogy ne vegyen többé részt tervtanácsi munkában. (Az építésügyben nyilván járatlan laikus olvasó kedvéért: minden jelentős beruházás terve kötelezően megjelenik e neves építészekből összeállított szakmai testület előtt, amelynek támogató vagy elutasító javaslata, illetve kikötései az építési engedély iránti kérelem mellékletét képezik, és jelentősen befolyásolják az engedély kiadását.)  

Szervezetek, szövetségek, civilek és városvédők sorakoztak fel, hogy megvédjék a lebontásra ítélt házakat, blogolók és kommentezők szapulták nem lohadó lelkesedéssel a globálkapitalizmus képviselőit és kiszolgálóikat. A kétségbeesett kiáltások kilátásba helyezték: ha a Chemolt lebontják, vége a világnak. Elvétve ugyan néhány bátortalan hang is hallatszott az építészszakma úgyszintén elismert, és a fővárosban jelentős projekteket jegyző képviselőitől, kifogásolván a kamara eljárását – de ezek többnyire visszhang nélkül elenyésztek. Az aláírások egyre szaporodtak, a kiskundorozsmai nyugdíjasok és a budapesti tanítónők az építészszakma javával vállvetve követelték, hogy védjük értékeinket, ne hagyjuk, hogy Budapestet a fejünk felett kiárusítsák. Élőlánc fogta körül a nevezett épületeket, bár a kommentárok szerint a vártnál kevesebben vonultak a helyszínre tiltakozni. 

A fejlesztő közben töretlen optimizmussal nyilatkozott, a készülő beruházás azon előnyeit hangsúlyozta, amelyeket a köz érdekében szerződésben vállalt az V. kerületi Önkormányzat felé: a tetőkertet, a közterület rendezését, és hivatkozott eddigi elvitathatatlan érdemeire – az ő nevéhez fűződik a Deák Ferenc utca Fashion Streetté varázsolása és a Deák Palota rendbehozatala is. Az V. kerületi főépítész - aki a tervtanácson Rogán Antal polgármesterrel együtt személyesen is megjelent, hogy érveljen a tervezett beruházás belvárost érintő áldásos hatása mellett – értetlenül állt az „építészek hisztériája” előtt. 

Az Octogon építészeti magazin összeállítást közölt az ügyről, megszólaltatva fejlesztőt, hivatalt, tervezőt és véleményalkotókat – az ő olvasatukban inkább a fejlesztés javára billent a mérleg. A lapszám még a parlamenti képviselők asztalára is eljutott – rossz nyelvek szerint az anyagi nehézségekkel küzdő Octogon ezzel némi lélegzetvételhez jutott. Magukra valamit adó építészek az áruló sajtóterméket a kezükbe sem vették, ugyanakkor az elfogulatlan olvasó számára feltűnő volt, hogy a tervvel szemben megengedő építészek egytől egyig maguk is túl vannak már sikeres és szakmailag is értékesnek tartott nagyberuházásokon.

A kedélyeket csillapítandó a Kortárs Építészeti Központ vitát szervezett, ahol Csipak Péter fejlesztővel az Építész Kamara elnöke, a tervtanácson elnöklő volt országos főépítész, a Magyar Urbanisztikai Társaság képviselője, az V. kerületi főépítész és az ellenző építészeket képviselő kolléga vitatkozott a mellébeszélést magának hisztérikusan kikérő, végsőkig elkeseredett városlakók és a figyelmes szakmai közönség előtt. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke is meghívást kapott, de helyette csak üzenet érkezett: akkor kíván az üggyel foglalkozni, ha már építési engedély iránti kérelem formájában illetékessé válik. (Zárójelben: a terület a világörökség puffer-zónája, az egyes épületek nem védettek, bár közülük egynek a védettsége csak 2005-ben szűnt meg. Úgy tűnik tehát, a műemlékvédelemnek erősen köze kellene, hogy legyen az ügyhöz, minthogy éppen az értékvédelem illetve annak elhanyagolása verte ki a biztosítékot.) Vita ide, tiltakozás oda, a terv másodfokon is megkapta az elvi építési engedélyt, igaz, a kifogásolt építési előírások betartatásával: nem lehet olyan magas és nem lehet olyan intenzív a beépítés. Időközben úgy tűnik, a volt Chemolimpex székházat jelenleg tulajdonló OTP nem adja el az épületet, tehát a beépítés már csak három telket érint. 


A zűrzavaros léből a tanulságok azért némi kotorászással kihalászhatóak. A diszharmonikus alapízért elsősorban az értékvédelem kérdéseinek illetve magának az érték fogalmának tisztázatlansága felelős. Ahogy Aczél Gábor, a Magyar Urbanisztikai Társaság Elnöke megfogalmazta: valahol valakinek el kellene döntenie, mi az, ami védendő, és ezt valakiknek be kellene tartatnia. Pofonegyszerű és evidens – ráadásul a fejlesztők érdekével is egyezik. Csipak Péter nem a brutális és meggyőzhetetlen beruházók képviselője, maga is úgy nyilatkozott: ha volna Budapestnek határozottan körvonalazott fejlesztési stratégiája, akkor a fejlesztők tudnák, mihez tartsák magukat, és ahhoz igazodnának. Így csak találgatnak, illetve saját érdekeik mentén haladnak előre. 

Húsz éve visszatérő téma szakmai körökben, hogy nincs Budapestnek minden szempontot figyelembe vevő városfejlesztési stratégiája, ad hoc reagál a megállíthatatlan folyamatokra. Egyes vélemények szerint jelenleg Budapest az egyetlen nagyváros, ahol a megnövekedett értékű területeken álló telkeket nem terhelik pluszadókkal, azaz mi vagyunk a befektetők Mekkája. Súlyosbítja a helyzetet, hogy nincs egységes fővárosi igazgatás, a döntéshozás kétlépcsős: a kerületek előszeretettel írják felül a fővárosi keretszabályozást. A főépítészek hatásköre korlátozott illetve politikafüggő. Az építésügy időtlen idők óta mostohagyerek, az építéssel kapcsolatos ügyek jelenleg is négy minisztérium alá tartoznak. A műemlékvédelmet tizenöt éve folyamatosan átszervezik, 2009-ben a védetté nyilvánítást leállították, mondván, hogy új műemléki törvény van készülőben. Ami persze azóta sem készült el, viszont a védetté nyilvánítás azóta is szünetel, illetve csak ideiglenes védettség alá vonják a kérdéses épületeket. Egy 2000-ben összeállított lista több mint kétezer XIX-XX. századi védendő épületet sorol fel – ezzel szemben a levédés rendszere utoljára a hatvanas években működött módszeresen. Pillanatnyilag a folyton változó nevű és feladatkörű központi hivatal szétdarabolását tervezik regionális egységekre.  

A városlakó mindebből csak azt konstatálja, hogy vagy bontanak, és ami a helyére épül, az neki nem tetszik, vagy nem bontanak, és akkor magától dől össze előbb-utóbb a város. Érthető módon zsigerből gyűlöli a pénzes befektetőt és az őt kiszolgáló építészeket is, akik ocsmány modern épületekkel szórják tele a szép, eklektikus Budapestet. Szereti a Nemzeti Színházat, mert szobrok vannak azon is, és utálja a Vörösmarty tér acél-üveg palotáját. Ebben az esetben átmenetileg ugyan egy oldalra került az építész szakmával, de csak azért, mert a „már megint bontani akarnak” hívószóval csatarendbe állhatott. De ha a bontásra ítélt öt ház közül választania kellene, valószínűleg az építészeknek kedveset, a tiltakozás kirobbantóját, a hatvanas évekbeli irodaházat vetné oda könnyű szívvel. 

Az építészszakma fensőbbséggel és megvetéssel tekint a sekélyes közízlésre, az elmaradott vizuális oktatást okolva a kialakult áldatlan helyzetért. Holott az ebben az ügyben tanúsított reagálása egyértelműen azt bizonyította, hogy súlyos felelősség terheli, és belső értékrend-válsága miatt valószínűleg alkalmatlan arra, hogy a tehetetlen és érdektelen döntéshozást a megfelelő irányba befolyásolja. Amíg egységes fellépés helyett tagjai egymásnak esnek, amíg a kamara megbélyegzi tagjait szabad véleményalkotásuk miatt, amíg párbeszéd helyett megfellebbezhetetlen dekrétumokat közölnek építészeti fórumok, addig csak jól bevált populista jelszavakkal lehet közönségsikerre szert tenni. Jó épületekkel sokkal célszerűbb lenne – a közízlés terén csak akkor lehetne igazi áttörést elérni.

Az értékvédelem ugyanis fordított irányból is tud működni, sőt valószínűleg tartósan csak akkor működik: az válik értékké, amit egy közösség annak tart. Amit értéknek tart, arra magától is vigyáz, normatív előírások nélkül sem akar nagyobbat, magasabbat építeni, mint ami ésszerű. Nem szegül ellene mindenáron a természetes folyamatoknak, amelyek úgyis éreztetik hatásukat. Ehhez persze a laikus szemnek segítségre van szüksége – itt valóban képbe kerül a vizuális oktatás, és általában véve a kultúra oktatása. Nem csak a tizenéves gyerekekkel bíró értelmiségiek számára nyilvánvaló, hogy a felnövekvő generáció már nem a klasszikus csatornákon keresztül közeledik a kultúrához. A klasszikus kultúra elvesztése miatti kétségbeeséstől hajtva minden kedves, ami régi – különösen igaz ez az építészet esetében, ahol a huszadik század harmincas éveitől kezdve nincs egységes stílus, ami kapaszkodót nyújthatna az értékkövetésben. Itt óriási az építészszakma felelőssége: jó épületek ugyanis manapság is születnek és befogadásra találnak. Az építész-gőggel alkotott kánont azonban nem lehet lenyomni a közönség torkán, mert akkor tiltakozni fog és élőláncot alkot a Hősök Terén. 


Végső soron minden eddig felsorolt vádpont egy kommunikációs csőd szimptómája. Értékzavaros korban pedig csakis a kommunikáció jelenthet kiutat – olyan sport, amit a Kárpát-medencében hagyományosan elhanyagolnak. A naiv újságírói kérdésre, miszerint a hivatal miért nem kommunikálja jobban és időben a fejlesztési elképzeléseket, megelőzendő a közfelháborodást, az V. kerület főépítésze annyit válaszolt: kommunikáljon, aki ráér. Dicséretes önbizalom, azonban mégiscsak felmerül a fogyasztóban: ha nem tekintenék gyermeknek, akinek mindent le kell nyelnie, akkor talán nemcsak meg nem épült fantasztikus elképzelések tarkítanák Budapest térképet. Létrejöhetnének a döntéshozás által áhított építészeti hangsúlyok, és jól megférnének az építészeknek olyannyira kedves, kisebb léptékű, finom beavatkozásokkal. A befektető vígan vághatná zsebre a megérdemelt hasznot, az istenadta nép pedig boldogan élvezhetné a neki épített tetőteraszról Budapest páratlan panorámáját. Mindenki elégedetten nyalogathatná a szája szélét – ellenkező esetben viszont számíthatunk arra, amit honi építészetünk egyik markáns képviselője helyezett kilátásba: A kapitalizmus szivarja alatt Budapest lesz a hamutartó.

(Köszönet Cséfalvay Gyula, Cselovszky Zoltán, Fegyverneky Sándor, Ferkai András, Gunther Zsolt, Dr. Nagy Bála, Wesselényi-Garay Andor építészeknek a cikk megírásához adott információkért.)
Szerző: Zöldi Anna