7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2010
2010.11.15.

A Verzió filmfesztivál nemzetközi palettája idén sem halványodott. A dokumentumfilmeknek köszönhetően hetedszerre is meggyőződhettünk róla, hogy beteg a világ. Hét - a diktatúrákról, az emberi jogokról, az elvándorlásról, a nőkről szóló – film példáján bizonyítjuk ezt. SISSO ÍRÁSA.

Az ötvenes évek utáni Észtország lelkiállapotáról illetve a totalitárius rendszer és a popkultúra akkoriban zajló háborújáról kapunk történelmi látleletet Jaak Kilmi Diszkó és atombomba című filmjében. Csak néztek az észtek, amikor amerikaiak lettek: nem kellett hozzá más, csak beszerezni a renegát mérnökök által terjesztett dekódereket, és a panellakások nappalijában máris összegyűlhetett a közösség, hogy megtekinthesse a Dallast, a szoftpornó Emmanuelle-t, a videóklipeket vagy a Csillagok háborúját. A propagandagépezet meg úgy tett, mintha nem tudná, hogy miért öltözik Jockey Ewing-nak vagy Darth Wadernek az iskolai jelmezbálban az ifjúság. 

Diszkó és atombomba
Diszkó és atombomba
A film narrátora egy régi kisfiú, akit egy mai kisfiú alakít, és azt meséli, ahogy a vidéki rokonoknak, akik csak náluk láthatták a Dallas sorozatot, hetente megírja levélben az epizódok történéseit. Feladja postán az epizódot a városban, aztán a tanyasiakat mutatja a kép, ahogy rohannak a bicajos postás elé. Manfred Vainokivi operatőr áldokumentum képeiben ott van a tiltott utáni vágyakozás szomorúsága. Ezek a „legyártott” filmrészletek a leginkább távolságtartóak, úgy sejtem, direkt nagyon műviek, a tré amerikai, bűneseteket rekonstruáló filmekre emlékeztetnek. A részletek vegyülnek korabeli felvételekkel, fotókkal és idős emberek „tanúvallomásaival”. Az eklektikusra vágott alkotásnak a ma már megmosolyogató, nyugati szórakoztatóipari gyümölcstermés adja a ritmust és az iróniát. Mert úgy tűnik, a szovjet ifjúság világképe sem volt sokkal rosszabb, mint David Hasselhoff műmosolya. 

Szemünk előtt élő történelem Julie Bridgham Katonák száriban című alkotása, amely egy másik, időben közelebb eső háborúról szól. Nem vértelen produkció, nem kommunikációs harc, és bizony a Nepáli Királyságból köztársasággá alakulás áldozatai sem kitalációk. A gyönyörű falvak utcáin hullák, a mesés hegyek alatt katonák masíroznak, fegyverek dörögnek, a számunkra legendákból vagy útifilmekből ismert lenyűgöző természet nem érez részvétet maoista vagy monarchista iránt, és ettől is nagyon szép ez a film. Mindamellett persze, hogy az alapvető emberi jogokról szól, nemtől, kortól, pártállástól függetlenül, a véleménynyilvánításhoz, az élethez való jogról is. És nőkről, akik a kemény világban életük árán is megvédik a szeretetteiket, sajnos különböző ideológiák mentén, így nem tudnak hőssé válni. 

Katonák száriban
Katonák száriban
A maoista vezető, a Királyi Hadsereg egy tisztje, a monarchista, az emberjogi ügyvéd és a demokráciapárti aktivista szál párhuzamosan meséli el a polgárháborút, amely úgy bontakozott ki, hogy Nepál királya előbb megvonta a maoista lázadóktól, majd visszaadta a jogaikat. Csakhogy a hatalmi játszma közben egymásnak feszültek az emberek: vallásosak, ateisták, hitehagyottak, diákok, rendőrök, katonák. És persze nem válogattak az eszközökben: a véres leszámolások utáni temetések képeit, nőkkel és gyereklányokkal szemben elkövetett erőszak történeteit kísérheti végig a néző, miközben elgondolkodhat a geográfiailag közelebb eső társadalmak helyzetén, és felteheti magának az alapvető kérdéseket nemzetről, hazafias érzésekről. 

A hat bátor, ám többféle motiváció mentén harcoló nő portréja az operatőrök: Julie Bridgham, Dinesh Deokota és Kumar Shrestha, valamint a vágó, Mona Davis munkája nyomán is végig feszes és kiegyensúlyozott. A fő figura Devi, aki tanúja volt annak, amikor a Királyi Hadsereg pribékjei megkínozták és megölték unokahúgát. Nyilvánosan szót emel az erőszak ellen, ezért elrabolják tizenöt éves lányát, mire három évig tartó harcba kezd, hogy igazságot szolgáltassanak neki. Kranti, a Királyi Hadsereg tisztje, és Rajani, a királypárti krishnás értelemszerűen a maoisták ellen harcol, akik szerintük az ország békéjét veszélyeztetik. Az emberjogi ügyvéd, Mandira asszonyoknak tart eligazítást, a diák, Ram pedig demokráciapárti akciókat szervez. Különleges történések tanúja lehet a néző, ám szomorú, hogy a nők nők ellen vívott harcának is. 

A kommuna gyermekei című dokumentum-dráma egy kisebb társadalmat mutat be. Az Otto Mühl bécsi akcionista művész által létrehozott, magántulajdont és szexuális tabukat el nem ismerő falanszter természetrajza. Juliane Großheim rendező módszere a jól fejlett kényszerképzetet visszatekintve közelíti meg: a kommunában született, ma már harminc körüli „gyerekek” mesélik el, időnként nagyon távol tartva maguktól a múltat, hogyan látják kéretlen és biológiai szüleik életét és önmagukat ebben az utópiában. Az „új embertípus” megteremtésének ideája minden esetben ingoványos, ám a gyakorlatban egyenesen emberkísérletnek minősül. Az interjúk során kiderül, hogy a fiatalok mind művészekké lettek, tehetségesek és tudnak élni a múlttal. Van, amelyik a kommuna életéről one woman show-t ad elő, amolyan pamflet vádiratot. Van, aki újra traumatizálódik, és gyűlöletét sem rejti véka alá, amikor például a ma már múzeummá alakított „tetthelyen” kellene „apja” mások által nagyra tartott műveiről nyilatkoznia. 

A kommuna gyermekei
A kommuna gyermekei
Egészen elképesztő, ahogy a kommunából kiutasított vagy elmenekült, ergo gyermeküket sorsukra hagyó anyáikkal toleránsak ezek a gyerekek. Holott a szekta (ők maguk nevezik így) legambiciózusabb terve az volt, hogy lerombolja a családi kötelékeket és távol tartson tőlük mindenféle „szentimentális”, tartós emberi kötődést. Mintha későbbi sorsuk alakításában, saját családjaikkal való együttműködésükben csak elszántabbá tette volna őket a korai autonómiájuk megnyirbálása, az 1991-ben fiatalkorúak veszélyeztetéséért letartóztatott Mühl szándéka így megakadt. A cinizmussal és iróniával magukra tekintő fiatalok okos tekintetében mégis van valami zavaró. A közös „szégyen” mintha eltávolította volna őket, a tulajdonképpeni testvéreket egymástól is. A film, amely összehozni próbálja a különleges csapatot, sokat tesz azért, hogy a múlt feldolgozható legyen. Már nemcsak azok a kisgyerekkori megalázó felvételek léteznek róluk, amelyeket bármely netfüggő letölthet: van egy szebb közös történetük is. Így lehet a filmmel gyógyítani.

A globalizált világ másféle „gyermektermelési” projektjének módszertanát követi Zippi B and Frank dokumentumfilmje, a Google bébi: hogyan legyen gyerekünk úgy, hogy a testünk érintetlen marad? Nem nevelési, hanem termelési filmregény. Az izraeli-indiai-amerikai koprodukcióban készült alkotás e három országban követi a sajátos „baba-projektet”, amelyhez nem kell más, mint pénz és internet. Egy csúcstechnológiával felszerelt izraeli vállalkozó új szolgáltatása a terítéken, amelynek keretében a gyermekre vágyó ügyfelek az interneten választhatják ki a genetikai alapanyagot, a petéket adó nőket világszerte, illetve a spermadonorokat, de akár adhatják a sajátjukat is. A virtuális barátságok mentén létrehozott valódi embriókat lefagyasztva egy indiai kórházba szállítják, ahol helybéli, arra pénzért vállalkozó nők méhébe ültetik be azokat. Többnyire lakhatás és a többi gyerek jobb eltartása érdekében teszik ezt a mélyszegénységben élő indiai nők. Kilenc hónap után, a férjeik kíséretében, altatásban megszülik a más csecsemőjét, akit abban a pillanatban visznek is el az új szülők, akik aztán otthon örülnek és a donoroknak bizarr módon Skype-on mutatják be a rájuk hasonlító gyerekeket. Örömet, bánatot megosztanak a sok-sokgyerekes donoranyukák, akik pedig középpolgári létük jobbítására fordítják a honoráriumot. Látszólag mindenki jól jár, a néző mégsem felejti el a boldog arcok kontrasztját odaát: Uri Ackerman operatőr közeli képeit az altatásból eszmélő, szülés után gyermeküket nem babusgató, rosszkedvű, sovány indiai nőkről. 

Távházasság
Távházasság
Az elvándorlási trendek kerülnek mikroszkóp alá a svéd Magnus Gertten és Elin Jönsson Távházasság című opuszában. Mégpedig egy család, egy szervezett házasság sorsán keresztül. A munkanélküliségtől sújtott Kirgizisztánban és Moszkvában követi a film a tizennyolc éves Alishe és egy évvel fiatalabb felesége, Dildora távkapcsolatát. A férj moszkvai vendégmunkásként próbál boldogulni, a feleség már gyermeket vár. A történet kegyetlen, az ifjú apa még gyermeke születésére sem ér haza, alulfizetett munkája és a társbérlet rezsije miatt támogatni sem tudja a családot, ahogy remélte, sőt kiderül, hogy a munkaközvetítő ügynökség hamis munkavállalói papírokat adott neki. Mire hazaér és kezébe veheti gyermekét, már kijárta az élet iskoláját, alig több mint egy év alatt. Viszont feleségével egymás iránt érzett szerelmük szinte heroikussá válik. Puskin sem írhatott volna különbet arról, mi az állhatatosság. Szentimentálisba egyszer sem vált a film, és nem csak azért, mert kőkemények a helyszínek és mesteri természetességgel játsszák a szereplők a saját életüket, hanem mert oda van téve mindezek mögé az az információ, hogy a kirgiz lakosság több mint negyede él meg hasonló történeteket.

A család és a házasélet intézményének további útvesztőibe, valamint az iszlám gender tanulmányokba vezet be Sudabeh Mortezai Különös házasság című osztrák-iráni filmje. Az iszlám két közismert és nagybecsű irányzata (sía és szunna) közül a sía vallási gyakorlat mentén boncolhatja a nem kis humorérzékkel megáldott rendező az alternatív házassági megoldásokat. Főhősei egy agglegény, egy elvált nő és egy fiatal mullah, aki tanácsokat ad, ám elég piszkos fantáziája van. A sía gyakorlat a nagyon merev, főleg persze a nők számára hátrányos iszlám házassági szokásokat feloldó törvényei önmagukban nagyon mulatságosak. 

A megunt házastársak ellen való orvosság, az ideiglenes házasság intézménye végül is hasonló, mint az állandó, viszont szabott időre köttetik tíz perctől kilencven évig, nem örökli senki a másik vagyonát, a születendő gyerekek pedig törvényesek. Válás vagy megözvegyülés után megadott időt kell várni, kettő illetve három menstruációs ciklust. Ez nyilván hárítás a szunniták vádjaira, akik szerint az ideiglenes házasság prostitúció. Végül is a Korán egy alternatív, pajkosabb értelmezésével állunk szemben, aminek a komolyságát és komikumát is kidomborítja a film, amely tulajdonképpen a házasuló felek piaci értékét, a hatalom és a kapcsolatok viszonyát is vizsgálja a személyes történeteken keresztül. A szigorú vallási ellenőrzés alatt tartott boldogságról szól, miközben a hétköznapi életet is bemutatja azon a vidéken. Az iráni nő és férfi vágyait, szellemességét, kedvességét. A nők számára előírt személyiséggyilkos és jogfosztó öltözködési kódtól eljutunk a kis szabadságig, amelynek nő és férfi a hálószobában és az utcán egyaránt örül.

Vörös turizmus. A képek forrása: Verzió Filmfesztivál
Vörös turizmus (A képek forrása: Verzió Filmfesztivál)
Hogy keretes legyen a történet, Jian Yi és Douglas Qiping Xiao diktatúra-történeti értesítőjét hagytuk utoljára. A Vörös turizmus című film a kommunista hit fröccsöntött manifesztációjáról mesél. Jinggangshanban, a kínai forradalom kiinduló helyén játszódik, ahol az egykori partizánok táborából mára virágzó üzlet lett az államilag támogatott vörös turizmus égisze alatt. A kínai forradalom régi porondján játszódó sztori négy jeles helyi kommunista dátum szerint négy fejezetre oszlik (Nemzetközi Gyereknap, a Kínai Kommunista Párt napja, a néphadsereg napja, a Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe). Ezeken a napokon itt különösen megnő a pénzüket szóró, a helybeliek felemelkedését segítő turisták forgalma. Jól jár vele a párt, amely a komcsi Disneyland intézményén keresztül is működtetheti a propagandagépezetet, örül a nép, mert nevelheti a bevételből a gyermekeit, és boldog a turista, hiszen fényképezkedhet egyenruhákban és részt vehet olyan nagygyűléseken, amelyeken egyébként jószántából soha. Bizarr és groteszk összefoglalót láthatunk a modern kínai életérzésről, amelyet a kapitalizmus és a szocializmus, a gazdasági csoda és a pártideológia sajátos keveredése ural.

Szerző: sisso
Esemény:  7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál,  Helyszín:  Toldi mozi, Cirko-Gejzír,  Időpont:  2010. november 2-7.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott