Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TERMÉSZETES MŰ

Az őstojástól a fekete lyukig – a +műhely kiállítása / E10, Fotóhónap 2010
2010. nov. 11.
A +műhely alkotócsoport alkalmilag verbuválódó fotósközösség, akik évente egy, közös tematika köré szerveződő kiállítással örvendeztetik meg a nagyérdeműt. A fotóhónap alkalmából újra összeállt egy impozáns névsor Az őstojástól a fekete lyukig című tárlat erejéig. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Simon Csilla: Őstojás
Simon Csilla: Őstojás

Hogy a cím pontosan mire utal, kissé homályos (azon túl persze, hogy ha a teremben körbesétálunk, valóban az Őstojás című képtől a Fekete lyuk című fotóig jutunk). Ha az őstojást, afféle világkezdetként, a fekete lyukat pedig világvégeként értelmezzük, akkor ebbe a témába voltaképp bármi belefér, ami valaha földünkön volt, van vagy lesz. Ha a művészek és a kurátor, Simon Csilla is így gondolta volna, akkor mindenkitől egyszerűen be kellett volna gyűjteni az utóbbi idők legkedvesebb képét, és az így összegyűlt remekműveket egymás mellé akasztani. Ez azonban kissé parttalan, nem úgy a jelen kiállítás, ahol a kurátori koncepció nagyon is határozottan érvényesül. Ennek kirajzolódásában többet segít a projekt munkacíme, amely a Természetes-Mű volt. A fotók tehát a természetességtől eltávolodott civilizációnk, vagy épp ellenkezőleg, műviségében is a natúrát idéző világunk részleteit mutatják meg.

Ez a koncepció azért még mindig eléggé általános ahhoz, hogy ne kösse meg az alkotók kezét, ezért nem nehezedett a művészekre semmilyen tematikus kényszer terhe. Természetesség-műviség témakörben mindenkinek volt mondanivalója, de persze mindenki tökéletesen más irányból közelítette meg a témát. Ez a praktikusan tág témaválasztás egyrészt a kiállítás színességét biztosítja, másrészt viszont kissé ellaposítja az összképet. Az önmagukban izgalmas és sokrétegű fotók ugyanis együttesen a munkacímnél nem is mondanak többet, nem lévén más, összeolvasásra alkalmas tengely. Na, de minek keresnénk a kákán is csomót, örüljünk, hogy ők így együtt összejöttek, és élvezzük a kiállított képeket – ha máshogyan nem, hát külön világuk szerint, a kiállítást megnyitó Jankovics Marcellt idézve: merengve és meditálva.

Mivel a központi téma egy ellentétpárra épül, nem véletlen, hogy sok művész képpárokkal, afféle (alkalmi) diptichonokkal érkezett. Például a végső címet részben ihlető Simon Csilla is, aki az Őstojás és Kódolt tojás című fotópárral képviselteti magát. Mindkét kép ugyanazt az ódon mérleget ábrázolja, amelyen egy tojás várja a megmérettetést. Az első esetben egy erekkel átszőtt, lüktető, életet sejtető organizmust, a második esetben egy vonalkódjával felénk forduló Kinder-tojást láthatunk. Míg az első kép világunk születés előtti pillanatát sejteti, addig a második jelen időnk megtermékenyítettségét ábrázolja, amelyből azonban hús-vér élet helyett csak egy műanyag játék bukkanhat elő. A mű értékítélete jól kiolvasható abból, hogy a mérleg nyelve az első esetben a kritikus piros vonal fölé mutat, míg a Kódolt tojás esetében alatta marad. Fogyasztói civilizációnk megmérettetett és könnyűnek találtatott az univerzum nagy mérlegén.

Szilágyi Lenke: Este a városban, 2007
Szilágyi Lenke: Este a városban, 2007

Bozsó András épp ellenkezőleg vélekedett a műanyag-világról. Rajta című sorozatából válogatott, Barbie-val folytatott románcának pillanatait hozva el nekünk. A harminc centis műanyag szépségkirálynőt előbb búvárkodás, majd réti futkározás közben üldözi hősünk. Az elkötelezett Barbie-vadászat civilizációnk hősszerelmeseként mutatja be a művészt, aki a természetest boldogan, ám kellő iróniával cseréli le művire.

A természetes és művi felcserélhetőségéről gondolkodott Hamarits Zsolt is Alma és Kanna című steril tárgyfotóival. A bűnbeesés gyümölcse és a műanyag homokozójáték kínos egyformasággal rímel egymásra: a tökéletes, csillogó alma semmivel sem kevésbé szintetikus, mint a fröccsöntött kis kanna.

Szilágyi Lenke szintén diptichon formájában fogalmazta meg gondolatát az Este a városon kívül és az Este a városon belül című fotóival: az épített, túlcivilizált világ képeivel reflektál a művi és természetes kettősségére. A két kép címe egymással ellentétes prekoncepciókat ébreszt, ám a forgalmas úttest kontra bukolikus táj ellenpontozás elmarad. Helyette két, egymásra meglepően hasonlító, baljós, alvilági környezetet látunk a maga elnyűtt, hányatott sorsú karaktereivel. A képeken egymáshoz igencsak hasonló városszéli, -közepi nyomort látunk, felülírva a munkacím ellentétpárját.

Drégely
Drégely Imre: Fekete lyuk (A képek forrása: fotohonap.hu)

A város természetes közeggé válását hangsúlyozzák Stalter György fotói is. A Város a városban I-II. az ernyő védelmező, szeparált, privát teret alkotó funkciójával játszik el. A szakadozott reklámnapernyő és a pitypangernyőként magasodó körhinta a nyomorúságos környezetet ismétlő kuckót alkotnak. A város új fogalmával játszik el Benkő Imre is, aki Párizs című képén két fekete lánnyá és egy obeliszkként magasodó rakétává parafrazeálta a helybelieket és az Eiffel-tornyot.

A fotósok egy másik csoportja a munkacímet nem ellentétként, hanem egymásba játszatható kategóriákként fogalmazta meg. Barta Zsolt Péter fotóján a réten figyelő mormotatest levélbontó késként végződik, a fa lombja pedig egy üvegpalotán tükröződő rengeteggé válik. Szintén a világ egységességét hirdeti Drégely Imre címadó fotója, a Fekete lyuk. A hóban kirajzolódó galaxis a mikrokozmosz és a makrokozmosz összefüggéseit tárja fel, világunk kezdetének és végének hasonlóságát rajzolva meg.

Haris László Lásd, ez az én birodalmam című munkáján a hegy oldalába rajzolt görbét az idő. A kép rámutat a kiállítás egyik konklúziójára, vagyis arra az állandóságra, amely az őstojástól a fekete lyukig tart. Ebben a folyamatban pedig művi és természetes egymással nem feltétlenül ellentmondásban, hanem egymásra ható interakcióban képes létezni.

A kiállítás 2010. november 25-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek