Az építészeti fotó különleges műfaj: éppen tárgyának konkrétsága miatt jelent kihívást az egyszerű fénykép művészi alkotássá transzformálása. Az épületfotózás művészi rangra emelése a magyar származású Lucien Hervé nevéhez fűződik, akiről első építészeti tárgyú fotóinak megjelenése után állapította meg egy elismert kortárs építész: „Hervé fotóinak a megismerése óta nem lehet úgy fényképezni, mint azelőtt.” Lucien Hervé Le Corbusier épületeinek fotózásával vált az építészeti fotó mesterévé, és a kettejük kapcsolatáról szóló idézete rávilágít arra, mi az a plusz, amit a fotó az építészetnek kölcsönözni tud. „…én sok mindent meglátok, amit ő (Le Corbusier) csak akkor fedez fel, amikor a képeimet nézi, sokszor olyasmit is, amik nem voltak az eredeti elképzelés részei”.
 Lucien Hervé: Notre Dame du Haut zarándokkápolna, Ronchamp (építész: Le Corbusier), 1953, zselatinos ezüst nagyítás, 30×40 cm, Szépművészeti Múzeum tulajdona, C F. L. C. / Adagp, Paris, 2010 (Forrás: fotohonap.hu) |
A műfaj maga számtalan lehetőséget kínál arra, hogy az építészet eszközeivel megragadott tér, a tér dinamikáját létrehozó vagy tagoló szerkezet drámaisága érvényre jusson. A fényképezés alapvető adottsága, a fény és árnyék kontrasztjára épülő komponálás eleve a drámai effektusok irányába tereli az építészeti fotó műfaját. A XX. és XXI. század építészete pedig – a mi korunkból visszatekintve legalábbis – a drámaiságot tekinti legfőbb erényének, az építészek alkotásaiknak e vonását látják viszont szívesen a képeken. Nagyon érdekes összevetni azokat a fotókat, amelyeket maguk az építészek készítenek saját házaikról azokkal, amelyeket hivatásos fotósok, fotóművészek alkotnak. Előbbiek sokkal inkább értelmezik az épületet, a kézzelfogható részletekre, épületszerkezetekre koncentrálnak – ennek segítségével igyekeznek megragadni azt, amit szándékuk szerint művészi hatásúnak alkottak. A fotósok képei viszont inkább képzőművészeti alkotások egy-egy épület ürügyén.
Az oda-vissza hatás, amit Lucien Hervé Le Corbusier-vel való kapcsolatának vonatkozásában megállapított, ma is érvényes és működik. Gyakran igazán pocsék épületről is lehet ragyogó fotót készíteni, és ez persze fordítva is igaz. Ugyanakkor igaz az is, amit sok építész állít: az építészet két dimenzióban visszaadhatatlan, hiszen lényege épp a térrel való bánásmód, illetve ennek átélése a helyszínen, az időben. De ahogyan egy portré vagy egy önarckép is több lesz a megfestett arcnál, ha a lélek, a személyiség tükröződik benne, ugyanígy az épületek portréjának is azt a megfoghatatlan szellemiséget vagy lelkiséget kell tükröznie, amely túlmutat az épületszerkezetek együttesén. A legnagyobb és legizgalmasabb feladat megörökíteni azt az érzést, amely az épületben tartózkodó embert adott esetben elfogja. Erre a képalkotó műfajok közül egyértelműen a fényképezés alkalmas a leginkább – tekintve, hogy az építészeti hatás is gyakran a fény-árnyék, az anyag-üresség kettősén alapul. Paradoxonnak tűnik, de egy művészi fotó sokszor érzékletesebben tudja visszaadni egy építészeti alkotás lényegét, mint mondjuk egy video vagy egy 3D-s animáció. Ennek az első mestere volt Lucien Hervé, akinek századik születésnapja előtt nagyszabású kiállítással tiszteleg a Szépművészeti Múzeum (kritikánk a kiállításról hamarosan olvasható – a szerk.).
Ha a kihagyhatatlan Lucien Hervé kiállításon már túl vagyunk, még mindig marad csemege – olyan képek, amelyek az épületfotó műfajának különböző arcait villantják fel.
 Szecesszió Rigában (Forrás: fuga.org.hu) |
A FUGA építészeti központnak a rigai szecessziót bemutató kiállítása klasszikus épületfotók sorozata – kiváló minőségben. Itt maga a tartalom dominál, amit a bemutatás minősége emel művészi színvonalúvá. A klasszikus szerkesztésű, színes tablók érzékletesen mutatják be azt az építészeti örökséget, amely még szakemberek számára is meglepetést okoz gazdagságával, és főképp azzal, hogy e távoli ország szecessziós épületei mennyire hasonlóak azokhoz, amelyeket Budapesten emeltek akkoriban. Az egyedüli – számunkra fájdalmas – különbség, hogy az észt fővárosban sokkal nagyobb számban találhatóak. A kiállítást megnyitó építész, Gerle János magyarázattal is szolgált a megdöbbentő és a laikusok számára is egyértelmű zsigeri hasonlóságra: a szecesszió fősodrától távol mindkét ország a népművészetben kereste az eklektikával szembeni megújulás lehetőségét, ugyanakkor nem volt képes teljesen elszakadni annak hagyományaitól. Ami sajnálatos: az előzetesen meghirdetett időponttal ellentétben a kiállítás több mint két héttel korábban bezárt, így Rigáig kell utaznia annak, aki a fentiekről a saját szemével kíván meggyőződni. A látottak alapján megéri.
Az építészeti fotózás másik pólusát villantják fel Lucien Hervé fia, Rodolf Hervé (Párizs, 1957. május 2. – Párizs, 2000. október 13.) képei, melyeknek az Országos Széchényi Könyvtár ad otthont. A fiatalon elhunyt művész a vizuális művészeti ágak – fotó, videofilm, elektrografika, performansz, kollázs és festészet – mellett zenével is foglalkozott, több együttessel (etno, rock, jazz) is játszott. A szürrealistákhoz közel álló látásmódja tevékenységének valamennyi területén kifejezésre jutott. Az elsők között foglalkoztatta a számítógép és a video együttes felhasználhatóságának problémája. 1990-től Budapesten élt, és rövid idő alatt a magyar underground egyik meghatározó alakjává vált. 2001-ben Székesfehérváron Lucien Hervével közös kiállítással emlékeztek szülei, barátai és magyarországi tisztelői az előző évben elhunyt művészre. Egy akkor készült interjú fényfestményeknek nevezi mindkettőjük alkotásait (Fekete Vali: Lucien Hervé párizsi otthonában, Fotóművészet, 2001, 5/6).
 Tour Eiffel, c 1989, Rodolf Hervé (Forrás: fotohonap.hu) |
Apa és fia közösen is dolgozott, s e munka egyes darabjai is láthatóak most a Széchényi Könyvtár kiállításán. Az Eiffel-torony felépítésének századik évfordulójára nagyméretű albumot készítettek, Lucien Hervé ugyanis mesterségének kezdete óta (1938) fényképezte az épületet. 1989-ben a centenáriumi évfordulón a lausanne-i Élysée Múzeumban állították ki közösen munkáikat, és Rodolf Hervé ezekkel a képekkel vált ismertté Franciaországban. Míg apja a képeken a konstrukció lényegét, kemény tartását akarta látvánnyá formálni, Rodolf halszemoptikával készített fotói dekonstruktivista módon fogalmazzák újra a tektonikus szerkezetet. Ugyanez történik a Louvre piramisának szintén halszem-optikával készült képein: egy szigorú geometriai forma válik az eredetitől teljesen eltérő képi látvánnyá, amely erejét mégis az eredeti konstrukció felépítéséből meríti. Az építészeti fotó lehetőségének messzemenő kitágítása tehát, mintegy ellenpólusa a rigai épületfotók tárgyszerű profizmusának. Nem mellékes körülmény, hogy míg ez utóbbiak színesek, és színességük is dokumentum-értékű, addig Rodolf Hervé fotói a klasszikus épületfotó hagyományaihoz híven fekete-fehérek. Ahol színeket alkalmaz, ott tényleges képzőművészeti alkotásokról van szó – ilyenekből is látható néhány a kiállított mintegy húsz kép között. Ezeken a fotók egyes részleteit – nevezetesen az Eiffel-torony struktúráját – montírozza színes kompozíciókká – ám ezek a képek kevésbé tűnnek drámainak, mint a művész fotói. A kamara-kiállítás feltehetően párbeszédet folytat a Szépművészeti Múzeumban látható apai örökséggel (ám a szerző internetes oldalán – itt – további, talán még izgalmasabb művekkel is találkozhat az érdeklődő).
A FUGÁ-ban az építészeti fotó egy különös ágába is bepillantást nyerhetünk: a Velencei Építészeti Biennálé magyar kiállítása a rajzot, mint az építészek nemzetközi nyelvét állította a középpontba (kritikánk itt olvasható – a szerk.), amihez rajzos interjúkat készített számos építésszel. Bujnovszky Tamás építészeti fotográfusnak az interjúk közben készült építész-portréiból ad szűk válogatást a FUGA kiállítása. Ezek a portrék áttételesen szólnak az épületekről, megragadva alkotóik jellemző személyiségjegyeit, melyek rajzolás, gondolkodás közben óhatatlanul láthatóvá válnak.
A digitális fényképezés korában, amikor bárki következmények nélkül a végtelenségig kattogtathat, és számítógépes programokkal a felismerhetetlenségig gyúrhatja képeit, különösen tanulságos és érdekes a hagyományos, a szigorúan vett fényképészeti eszközökkel történő ábrázolás, mesemondás tanulmányozása – ezek a kiállítások ennek lehetőségét kínálják.
Bujnovszky Tamás kiállítása november 18-ig a FUGÁ-ban, a Rodolf Hervé-kiállítás 2010. november 29-ig tekinthető meg az OSZK-ban.