 A fődíjas Kaneko Miyuji átveszi az elismerést. Forrás: delmagyar.hu |
A Szegeden március 25-30. között immár harmadszor megrendezett verseny 2004-ben azzal a nem titkolt céllal indult, hogy egyfelől Bartókot világszerte újra népszerűsítse, másfelől hogy kulturális életet leheljen szülőfalujába, a verseny helyszínétől alig negyven kilométerre fekvő Nagyszentmiklósba; továbbá, hogy teret és bemutatkozási lehetőséget adjon az ifjú tehetségeknek. Idén négy országból huszonhárom pianista érkezett többnyire azért, hogy – saját bevallásuk szerint – munkájuk, tanulmányaik mellett motiváltak legyenek egy komoly repertoár kialakításában, valamint alkalmuk legyen zenekarral dolgozni, ami még rangos európai versenyeken sem megszokott dolog.
 Bogányi Gergely |
A tekintélyes versenyanyag szemmel láthatólag próbára tette a fiatalokat és a zongorát is. A neves előadóművészekből és tanárokból álló zsűri elnöke, a Kossuth-díjas Bogányi Gergely figyelmeztetése – miszerint ez egy zongora- és nem egy lóverseny -, csak hozzájárult az első megszólalás utáni, betöretlen csikókkal kapcsolatos impressziómhoz.
Az elődöntő Achilles-sarka Scarlatti és az ő virtuóz szonátái voltak. A virtuozitással általában nem is volt baj, azonban sok művészpalánta tekintette zene helyett átugorni való problémának a mester által sokszor cselesen elbújtatott dallamot. A Liszt-művek már kedvesebb „gyermekek” voltak, ám itt az is kiderült, ki hogyan tudja megformálni a hosszú, nagylélegzetű romantikus íveket, kinek milyen erőtartalékai vannak, és mennyire tud feloldódni játék közben.
Utasi Noémi, a Szabadkáról érkezett, és egyben legfiatalabb versenyző kitűnő drámai érzékével, a XII. magyar rapszódia színes, gazdag tolmácsolásával vonta magára a figyelmet. Remek tempója, energikussága mintha egyenesen a billentyűkből fakadt volna. Természetes lendülete sajnos görcsös szigorrá vált a középdöntőben.
Ludmány János gyakorlatilag mindenki mást és minden más darabot félresöpörve egyenesen Bartókot ültette mellénk a Gyermekeknek interpretációjával. Az addig kissé háttérbe szorított csontlapocskák valósággal kivirágottak a keze alatt, a dalokat egyszerre vette birtokba és engedte el őket, s mindeközben átléptette közönségét a csodálatos bartóki dimenzióba. Sara Olleros spanyol lényétől sem idegen ez a világ. Talán ő volt az egyetlen, aki magától értetődő természetességgel ült le beszélgetni a hangszerrel, egy testté vált vele, és szinte eltüntette a közönséget, hogy rendkívül könnyed, a harmóniákban folyamatosan töltődő játékával varázsoljon el.
 Bartók Béla |
Vadászi István beszélgetés helyett az egyszerűbbnek tűnő leigázást választotta. Az elődöntőben Bartók Allegro Barbarójának vad, erőteljes és a puszta erőszakot láttató – a szegény Bösendorfert nemigen kímélő – előadásmódja a harmadik fordulóra sodró lendületű Halállá dagadt Liszt Dies irae-parafrázisában. Hegyes Ádám (aki megosztott harmadik díjat kapott Tihanyi Zsuzsannával) számomra inkább sulykoló, semmint lenyűgöző játéka (ha ügynök lenne, tuti, hogy mindent megvennék tőle a porszívótól az enciklopédiáig) nemigen hagyott sem gondolkodni, sem levegőt venni, ám a végső táncban (ő is a Halálban!) meggyőzött arról, hogy képes érzékenyen is közelíteni a hangszerhez. A jövőben szívesebben hallgatnék tőle Chopint, mint Lisztet. Fejes Krisztina, a verseny második helyezettje, több koncertmeghívás birtokosa az első két fordulóban rendkívül magabiztosan és határozottan hívta magához a zongorát: sokszor túl kemény, és néhol túl bonyolult interpretációja inkább analitikus értelmezésnek hatott. Azonban ő is meglepetéssel szolgált: a döntő napján az elmúlt időszak fáradtságának hatására keménysége leolvadt róla – így azonban ereje is csökkent. A Gyüdi Sándor által mindvégig odaadással és a versenyzőkre való érzékeny odafigyeléssel irányított Szegedi Szimfonikus Zenekar megismerve a versenyző addigi temperamentumát, kissé túlharsogta a most már elmélyült muzsikává szelídült Haláltáncot.
A verseny abszolút győztese (és a fődíjként kapott Brodman-zongora újdonsült boldog tulajdonosa) a 18 éves japán-magyar Kaneko Miyuji, aki a verseny öt napja alatt csak tőle hallott csillogó színekkel társította a japán aprólékosságot és a magyar szabadságot. Játékának a közönség és a zongora egyaránt hódolt. Liszt A-dúr zongoraversenye a közte, valamint a karmester és a szimfonikusok között azonnal, szavak nélkül kialakult harmóniát tükrözte és tökéletes zárása volt az igen magas színvonalú és a jövőben vélhetően egyre vonzóbb rendezvénynek.