A Balkánnal kapcsolatos képünket ugyanis többségében még mindig negatív sztereotípiák uralják, és a ’balkáni’ kifejezést legfeljebb is a kelet-európai identitás szélső határának jelölésére alkalmazzuk. Nyilván ezen sztereotípiák lebontása lebeghetett célként a Kelet-Nyugati Átjáró programsorozat szervezőinek szeme előtt, amely egyrészről a IV. Találkozó a Balkán Kapujában elnevezésű irodalmi és kultúratudományi konferenciából, másrészről pedig az immár negyedik alkalommal megrendezett Balkán Világzenei Fesztiválból állt össze. 

Az irodalmi/tudományos tanácskozás egyik alcíme – „a különbözőség esélyei” – igen ékesen árulkodik arról a dilemmáról, amely a Balkánhoz kapcsolódó kulturális identitás idegenségével kapcsolatban reflektálódhat egy önmagát a nyugati kulturális identitás elbeszélései mentén megfogalmazó város szellemi terében. Ismereteim szerint Pécs önelbeszéléseiben mindig is sokkal erőteljesebben volt a Pannonia-mítoszból következő antikvitáskultusz (ld. római kori régészeti örökséget), illetőleg a pécsi püspökség korai megalapításában testet öltő keresztény szellemiség dominanciája. A Balkán csupán a későbbi török hódítás barbárként elkönyvelt arroganciájában realizálódik, vagyis kulturálisan alacsonyabb rangú identitásként jelenik meg. (Ezt értelmezi át radikálisan Horváth Viktor kiváló Pécs-regénye, a Török tükör – a kötetről szóló kritikánkat ld. itt – a szerk.). Más szóval: bőven van mit a helyére tenni az efféle találkozóknak. 

A kultúrák közti átjárás legkézenfekvőbb eszköze a zene, hiszen olyan médium, amely egyetemességénél fogva könnyen utat talál a kelet-európai nyelvi káoszban. Persze a zenei nyelv mint közvetítő közeg egyszerre köt össze és jelöli a másik kultúra idegenségét is. 

Ehhez képest a Balkán Világzenei Fesztivál első napján a két koncertnek semmiféle közös nevezője sem volt, hiszen a vajdasági Lajkó Félix zeneileg nem kötődik a Balkánhoz, legalábbis abban az értelemben biztosan nem, ahogyan a második fellépő, az egyébiránt Montréalban élő, török származású Mercan Dede és zenekara (Mercan Dede Secret Tribe). Lajkó Félix ezúttal az időről időre a népzenével is kacérkodó Dresch Mihállyal adott közös koncertet, amit Lajkó zabolázhatatlan zsenijének keretek közé terelésére tett kísérletként értettem. Már az egyébként szintén zseniális brácsással, Brasnyó Antallal való „összeboltolásának” néhány éves történetére is egyfajta önszabályozásként tekintettem, hiszen Brasnyó játéka valóban keretek közé kényszeríti az amúgy parttalan improvizációra hajlamos Lajkót. 

Ezen a koncerten feszesen szabályos darabokat adtak elő: mindennek volt eleje, közepe és vége. A kérdés csak az, hogy ez a fajta lekerekítettség mennyiben nyirbálja meg Lajkó áradó zsenialitását. Besorolhatatlan zenéjének ugyanis eddig abban láttam a fő jellegzetességét, hogy onnan szólal meg, ahol mindenféle műfaji normák véget érnek. Amolyan zenén túli zeneként értelmeztem a játékát, amelynek éppen a szabályozhatatlanság az egyik legfőbb jellemvonása. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a parttalanság idővel fárasztóvá és követhetetlenné tette a zenét, így Brasnyó kontrolláló szerepe kifejezetten jót tett neki, miközben nem veszett el az a semmivel sem összevethető lajkói íz. 

 

Mindez a Dresch Mihállyal és Szandai Mátyással (bőgő) közös darabjaik kapcsán épp az ellenkezőjére fordult, hiszen az a stílus, amelyet ők ketten képviselnek, Lajkó játékának háttérbe szorulását eredményezte. Mindezzel együtt a talán nem csupán alkalmilag összeálló (hosszú évekre visszatekintő kapcsolat ez) kvartett minden elemében élvezetes és magas színvonalú produkciót nyújtott, még akkor is, ha nem a jól ismert Lajkó Félixszel találkozhatott a közönség.

Mercan Dede és csapata már nem volt ennyire meggyőző. Az autentikus népi hangszerekkel megszólaltatott török népzenét a DJ-ként is ismert Mercan Dede elektronikus effektekkel keverte, ami tökéletesen diszfunkcionálisnak tűnt: nem éreztem a hozzáadott többletet, se az átértelmezés újságát. Legalább annyira diszfunkcionálisnak hatott a színpadon feltűnő keringő dervis: önmagában ütős színpadi látvány, ám mégiscsak giccsbe hajló és indokolatlan ál-folklórelemmé változott. 

A második nap számomra nagy csalódással indult, ugyanis az újvidéki Boris Kovač és a La Campanella Orchestra híre, no meg Kovač eddig munkássága alapján többet vagy inkább mást vártam. Értettem ugyan a célt, azaz érteni véltem, hogy itt a jól ismert, fülbemászóan szentimentális (giccses, na) dallamokat szeretnék „szétzenélni”, viszont ez nem sikerült. Mindig akkor ért véget egy szám, amikor éppen érdekessé válhatott volna, vagyis amikor a felvett motívum szétesett volna, hogy teret adjon valami másnak. Így viszont csupán fura ripacskodásban valósult meg a szétzenélés szándéka, amely a színpadi jelenlét valóban különös (bohócruha?) formájában öltött testet.

Kárpótlásként a tizenöt éves Söndörgő lendületes és mindvégig változatos koncertje zárta az éjszakába nyúló estet. A Söndörgő zenéjével mindig az volt a bajom, hogy a délszláv hangzásvilág egy idő után lassan-lassan egybemosódó önismétléssé vált a fülemben. Ezúttal azonban Herczku Ágnes csodás énekhangja, illetőleg a macedón King Naat Veliov virtuóz trombitajátéka tagolta az ebben a formában tényleg maradéktalanul élvezhető délszláv muzsikát. 

A harmadik nap igazi ínyencsége a Fanfara Shavale valódi balkáni fílinget megidéző zenéje, amely a világzenét manapság jellemző (kicsit kétségbeesetten görcsös) autenticitás utáni igényt elégít ki (lásd a kárpátaljai Técsői Banda karriertörténetét). Zenéjük egyben tökéletesen megtestesíti a Balkán hangzásvilágának borzongatóan vonzó idegenségét: végre kinyílt a Balkán kapuja.