A kötet verseinek íve is száműzi az epikát, a többé-kevésbé független ciklusok befelé tagolatlanul, az egyes versek között töréspont nélkül villantják fel közelebbi-távolabbi történetek képeit – tehát dinamika és meghaladhatatlanság a két legszembetűnőbb szervezőelv. A sajátos atmoszféra talán a recenzensnek is megenged némi játékosságot; tehát legyen az a kérdés, ki tudok-e fejteni annyi keresőszót, hogy metszetük elég szűk (egyszemélyes) legyen?

Avantgárd. A két fülszövegíró (Jenei Gyula és Petőcz András) figyelmeztetései ellenére nehéz kihagyni ezt a szót, ha a Textolátria szövegeiről beszélünk. A Serfőző Péter „testadása” nyomán létrejövő műtárgyak (Csókkerék; A gondolat fő életfunkciója; Typotechtonika illetve a borítón olvasható-látható Textolatria Technopaegnia) úgy illeszkednek a Petőcz említette hagyományba, hogy egyúttal a kortárs design is meglepően jól áll nekik – talán az Árgus, Műút folyóiratok számai tudnak ilyen sok csatornán ilyen erős jelet adni. Az ingerek közül a legjelentősebb talán az

árvaság. A nyolcvanas években született szerzőkre már-már jellemzően; érdekes talán csak az, hogy ez ilyen korán derül ki róluk – ennyire könnyen megragadható (lényegtelen) volna? De fontos megint csak a hogyan. A Textolátria lapjain (a teljesség igénye nélkül): szemérmetlenül, tárgyilagosan, egykedvűen. Nincsenek nagy elhallgatások, se Latinovitsért kiáltó káromkodókedv – mintha rendhagyó módon az árvaság lehetséges stiláris nullfokát keresnénk. Persze a telitalálatok mellett (mutatóba egy: „Vagy van, hogy vagy apa is itt / van, vagy részeg. Józan kígyóként / megy, amit elé tesznek, zabál. / Nem dicséri a levest az asztalnál, / anya túlgondolja, zsémbel, cívódik, / veszekedésbe fordul át.”) öngólok is tarkázzák a képet („De tudtam, hogy igazán / a pálinka palizott be. / Te meg szóval úgy bántottál: / majd megöltél.”) – de ez már az

elsőkötet, úgy hiszem, erénye. Jónás Tamás furcsállotta még 2005 körül, hogy az akkori pályakezdők (nagyjából a mai elsőkötetesek) mintha eleve a válogatott verseiket írnák. Mostanra talán (jóllehet igen szép versekkel) igazolt a hibaundor, az öncélúsággal cicázó „ez a hang is megy még” (Petri) felpanaszlása. Nos, a Textolátria középszerűségből fel van mentve. Sok szólam, ennek megfelelően hol ülnek a poénok, hol nem, Krúdy és a karcagi katasztrófamámor hol ütik egymást, hol nem – de a kötet egésze üde, (túl)élő világ, kiszámíthatatlan, kalandor kedvű, például a

vidék lírai újrafelfedezésében voltaképp úttörő, amennyiben se tenyér-talp, se annak fondorlatos visszasírása. Az élőhely pusztulásának képeit az alig egy évtizeddel korábban született Térey Drezda és Varsó, utóbb Lipótváros fotóiból stilizálja művészivé; a nemzedéktárs Pallag Zoltán Duna című emlékezetes verse is városi közeget épít. Kele Fodornál „az az otthon, / amely s ahogyan sohasem létezett” szöveggé szervezve sem az urbs felé mozdul el: „arra az árvaházi leszbi cigányra  / aki belerokkan magába / hogy képtelen elfogadni ezt / a kombinációt ami ő” – ez az az elhagyottság, amelyiknek se dialektusa, se múltja, se népmesekincse, Tar Sándor óta krónikása se; jó tudni, hogy költészete ekkora szélcsendben is lehet. Talán épp Gestája lehetőségeiben, a múlt rétegeit feltáró igyekezetében a legtalányosabb a kötet

archaizmusa: a kötet elején álló Szindbád-ciklus érezhetően más nyelvi regiszterben szólal meg, mint a másik kettő. Egy közösség múltja feltételezhetően mindig inkább teremtett, mint feltárt – ezt igazolja a balladisztikus-történetmesélő hangoltság, szemben a saját múlt dokumentumainak nyers, szikár bemutatásával. Vagyis a Textolátria, noha szerkezetében és tanulságaiban látszólag felfüggeszti, végül mégiscsak ejt szót, „sőt, másról sem ejt, mint az időről” (Petri), mert

szövetének anyaga, a nyelv, nem mentesülhet a temporalitás alól – és mégsem lesz a foglya.  Kele Fodor Ákos kötetében az emlékezet nem díszíti fel (oldja békévé) a „foggal herélést”, aminek érvénye van, nem szavatossága, lényegtelen lehet, nem véges. „lebegek / a gyökerektől elemelve” – zárul a könyv. Most dolgozzon a lelkem, hogy egy friss halott együttest idézzünk.