Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEZÍTLÁBAS ROBIN PAJTÁSOK

VIII. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztivál / Janus Egyetemi Színház, EKF 2010
2010. nov. 9.
Manapság nem sok értelme van meghúzni a határvonalat amatőr és profi között, hiszen sem a magas költségvetés, sem a képzettség nem garancia revelatív előadások létrejöttére. A pénz helyett a legfontosabb hozzávaló az ötletesség, a merészség és a kockázat. OROSZLÁN ANIKÓ BESZÁMOLÓJA.

Pécsett nyolcadik alkalommal rendezték meg az egyetemi színházak nemzetközi találkozóját a Janus Egyetemi Színház szervezésében. Nagy megkönnyebbülésünkre kiderült, hogy a fenti hozzávalók egyáltalán nem hiányoznak az egyetemi színházak készlettárából, ami még akkor is dicséretes, ha az eredmény nem mindig tükrözi a szándékot. A négy napos fesztiválon magyarországi, lengyel, bolgár, szerb, román, olasz és belga társulatok vettek részt, a zsűri (Besenczi Árpád és Rusznyák Gábor) összesen tizenkét műhely produkcióját értékelte. Az előadásoknak a pécsi egyetem stúdiója és aulája adott otthont; a fesztivál bennfentes, intim jellegéhez nagymértékben hozzájárult a helyszűke. (A jelen összefoglaló a magyarországi társulatok előadásaira koncentrál.)

Az ötös számú vágóhíd
Az ötös számú vágóhíd

A veszprémi Teleszterion Színházi Műhely Vonnegut-adaptációja, Az ötös számú vágóhíd igazán virtuóz előadás. Bár a műsorfüzet nem fedi fel a dramaturg kilétét, mindenképpen dicséretet érdemel: a szövegkezelés remekül áthidalja a színpadon gyakran nehezen legyőzhető idő- és térbeli ugrásokat, a regénytextus szabadsága és kötetlensége remekül koncentrálódik a hetvenperces előadásban. Az „amatőr” színpadok által gyakran használt „mezítlábas eszköztelenség” itt erény: az óriási fitneszlabdából például bármikor válhat földgömb vagy az elégedett jóltápláltság jelképe, a gázálarc érzékeltethet háborús rettegést, madárábrázatot, netán fulladásos haláltusát. Az ötlettár változatosságának gyökere a társulat kommunális kreativitása. Az előadás sikeresen egyensúlyoz az irónia és a tragikum határán, de sohasem válik kizárólagossá vagy végletessé. Drezda porig bombázásának történetét például egy csöppnyi törékeny lány vetíti elénk érzékletesen, miközben ismétlődően földhöz csapkodja a világot (vagyis a fitneszlabdát). Az előadás nem hiába nyerte el a fesztivál „legegységesebb előadásának” járó díjat. A láthatóan profin trenírozott, egységben mozgó testek, a megfelelő mértékű stilizáció, a remek szöveg és a néhány hatásos színházi közhely (pl. színésznők férfi szerepben) megfelelő pillanatokban való alkalmazása mind hozzájárultak ahhoz, hogy izgalmas formában táruljon elénk Billy Pilgrim (Kása Ferenc) esete a háborúval.

Magyar Zombi
Magyar Zombi

A pécsi Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet (nevének és a műsorfüzetben olvasható ars poeticájuknak megfelelően) a színházi nevelés hagyományait látszik követni. Tasnádi István Magyar Zombijának átiratával (a befejezést happy enddé alakítva), mondhatni, a klasszikus értelemben vett népszínházat képviselik. A szöveg (bár itt inkább a jó érzékkel megválasztott drámaíró okán) ez esetben is hibátlan, a poénok, az irónia, a groteszk referenciák tökéletesen működnének, ha nem csapná le őket olyan gyakran az erőteljes, direkt komédiázás. A társulat ugyanis jórészt frontális módszert alkalmaz, vagyis face-to-face stílusban soroznak meg minket a kabarészerű, geg alapú színjátszással, ami sokszor túl harsány és izzadós. Fülsiketítő például az anyós (Aranyosi Szilvia) hosszú percekig tartó visítása, vagy a talkshow sztár, Pál (Tölgyfa Gergely) ideges ordibálása. Az előadás legkevésbé konvencionális eleme a végén a vécécsészéből megszólaló földöntúli hang, ami deus ex machinaként tesz rendet Blondin Gáspár életében. Blondin a saját halálától megmenekül ugyan, de a szerencsés befejezés megfosztja az értelmezést a váratlan fordulattól, a hangulatváltástól, ami talán kizökkenthette volna a végére kissé elfáradt poénokat, és másfajta játékot mutathatott volna meg. 

Kaspar
Kaspar

A pécsi Janus Egyetemi Színház a Szemessy Kinga rendezte, Peter Handke nyomán készült adaptációval, a Kasparral szerepelt a szemlén. A körültekintően összerakott szöveganyag talán ebben az előadásban volt leginkább összhangban a rendezéssel. A színpad úgy épül fel a narancssárga karton alkotóelemekből jelenetről jelenetre, ahogy maga az előadás, illetve ahogy a közösséggel folyamatosan konfliktusba kerülő – és minden előadásban más színész vagy színésznő által játszott – Kaspar identitása. Az egyformára öltözött és gyakran egyként beszélő, asszimiláló tömeg jelenléte a produkciót némileg utópisztikus és futurisztikus hangulatúvá alakítja, az előadás gyengesége mégis a tematizált egységesség hiánya. A játszók gondosan kimódolt mozdulatai nem feszesek, nem erősek, nemigen érzékelhető a színészek bőrét belülről feszítő energia, ezért az amúgy lényeges mozgásszínházi elemek csak kevéssé tudnak érvényesülni.

A Színláz Társulat Debrecenből Izsó Zita Függés című darabját vitte színre. A történet ismerősnek tűnő pszichológiai kérdéseket boncolgat; az egyén személyközi függőségeit, lelki nyomorát, másoknak és saját magának való kiszolgáltatottságát. Épp ezért szerencsésebb lett volna, ha átütőbb és ötletesebb színpadi megoldások társulnak a „ki a gyilkos-ki az áldozat” pszichothriller-kliséhez, mert a szereplők hosszas visszaemlékezései, bejátszásokról történő és fotómontázzsal kísért narrációja a végtelenbe nyújtotta az amúgy könnyen felfogható, de lényegesen túlkomplikált sztorit. A meglepőnek szánt fordulatok és felismerések (ki számára mi a valóság, ki képzelődik, ki az őrült, kik a szereplők és milyen viszonyban állnak egymással valójában, stb.) elsikkadtak a gyenge lábakon álló dramaturgia miatt, ezért az ilyesfajta történetek által – jó esetben – szükségszerűen kiváltott aha-élmény is elmaradt. A csetlő-botló koncepcióban mintha a színészek sem találták volna sem a történethez, sem a lélektani helyzetekhez, sem a szerepükhöz való megfelelő viszonyulást. A plakátragasztó fiút alakító Jéger Zsombor spontán, szerepből kikacsintó reakciójára („Vigyázz, itt egy bőrönd!”) hálásan csapott le a közönség.

Oberon világai. A képek forrása: Janus Egyetemi Színház
Oberon világai (A képek forrása: Janus Egyetemi Színház)

A budapesti Radikális Szabadidő Színház Shakespeare-olvasata, az Oberon világai kétségkívül a fesztivál egyik legmerészebb és tán legérettebbnek bizonyuló előadása volt. Formanek Csaba rendezése kétórás szabad, mégis jól ki- és összedolgozott asszociációlánc a Szentivánéji álom nyomán. Egy olyan kollektív alkotás, amely – mindkét halmazból merítve egy jó adagnyit – merészen keveri, húzza, toldja meg a kiindulópontként szolgáló darabot a fiatalok saját, shakespeare-i helyzetekre rímelő életmozzanataival. Dinamikusan váltják egymást a drámabeli sorok, klasszikus magyar költészetből vett idézetek, versrészletek, improvizatívnak tűnő interperszonális helyzetgyakorlatok, mozgásos betétek, bábjáték, bohóctréfa, zene és kabaré. A közös nevező a szerelem, annak különböző arcai, a kapcsolatok kuszasága, az érzelmekbe való belebonyolódás. Az előadás erénye azonban néha hátrány is. Az eklektika, a néha kakofóniának tűnő szólamkeveredések olykor már zavaróak. A tányérokat csapkodva veszekedő házaspárrá transzformált shakespeare-i szerelmespár dialógusa például hamar válik irritálóan hosszúvá és önismétlővé, a filozofikus gondolatmenetek végét néha nehezen találni, az alkotók pedig többször, megtévesztő módon a végkifejlettel kecsegtetnek. Az apró dramaturgiai hibáktól eltekintve azonban kétségkívül profin működik az előadás.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek