A hetvenes években, amikor a lakosság túlnyomó többsége csővázas fotelokkal, dohányzóasztalokkal és politúrozott szekrénysorokkal modernizálta panellakása otthonát, az addig használatos, megörökölt ónémet garnitúrák bevándoroltak a BÁV-ba. Akkora túlkínálat keletkezett, hogy – mint anno hallani lehetett – még az is megesett, hogy az elkeseredett tulajdonos az üzlet előtt aprította szét baltával a nyakán maradt bútort. A behemót tálalók és támlás ágyak tehát pillanatok alatt fölöslegessé váltak, ami nem csoda, hiszen nagy helyet igényelnek, minimum nagypolgári városi ház, esetleg palota vagy kastély belső tágasságát.
A körültekintően kitalált altdeutsch-ot eredetileg valóban főúri miliőbe szánták, s kiváló cégek gondoskodtak megtervezéséről és kivitelezéséről. Ezek egyike volt a Schmidt Lakberendezőház, könyvünk címszereplője, a mágnások lakberendezője.
Bár a cégalapító Carl Friedrich ebben a modorban rendezte be seewalcheni villáját, a lakberendezőház profiljává mégsem ez a bútortípus vált, mivel a „korszerűsített” német reneszánsz – hiába sugárzott előkelőséget – import jellege miatt az osztrákoknak nem felelt meg. Sajátjukénak vallható gyökereiket az úgynevezett Habsburg barokkban, azaz Mária Terézia enteriőrjeiben vélték megtalálni, így az erre rímelő formavilágot élesztették újjá.
Figyelemre méltó, hogy a történelmieskedő divatnak már akkor is voltak elvi ellenlábasai, számos támadás érte a bútort múltba fordulásáért, s többek között azokat az öszvér megoldásokat is élesen kritizálták, amelyekben két korszak megoldásai keveredtek, mint például az eredetileg nem kárpitozott, reneszánsz széktípusok párnázott kiadásai.
A századforduló felé közeledve megjelent az új stílus, a szecesszió, s Rostás Péter könyvében ezután egyre bővebben olvashatunk a már addig is többször szóba hozott Adolf Loos tevékenységéről. Loos munkásságát automatikusan a szecesszióhoz kapcsolja a köztudat, most viszont megtudjuk, hogy szoros szakmai kapcsolatokat ápolt a Schmidt céggel, s a szerző azt is bizonyítja, hogy a premodernnek titulált alkotó valójában sokkal hagyománytisztelőbb volt, mint ahogy eddig beállították. Meglehetősen ellentmondásos kép bontakozik ki Loosról, aki ugyan díszítésellenességéről volt híres, parodizálta a Makart stílust (a színpadszerű, drapériagazdag, fülledt hatású tereket), s aki írásban is kifejtette, hogy „A nem praktikus sohasem tökéletes, és így nem lehet szép sem”.
Ahogy Loos, úgy a Schmidt cég működése sem skatulyázható be egyetlen területre, mivel az addig csak neostílusú bútorokat előállító lakberendezőház a Secessionnal is szoros szakmai kapcsolatba került. Azon kívül, hogy ők készítették el a Secession épületének a berendezését, további modern, az új szellem jegyében fogant bútorok egész sorát alkották meg. Mindemellett nem lemondva hagyományos vevőkörükről, hiszen a Singerstrasse-i bemutatótermük (a kötetben közölt, ugyanarra az időre datált fotó alapján) változatlanul a zsúfolt összhatású neotörténelmi pompát reprezentálta.
Sajátos szemszögű könyv Rostás Péteré, nem vagyunk hozzászokva, hogy egy cég működésének optikáján át lássuk a korabeli bútor-, sőt művészettörténetet, illetve azokat a szinte naprakészen lebontott eseményeket, amelyek egy adott kor aktuális szemlélet- és ízlésbeli harcairól tanúskodnak. Az ellentétes irányú folyamatokat és a kibontakozó vitákat Rostás az objektív történetírás makulátlanságával, tényszerűen és érzelemmentesen tárja érdeklődő olvasói elé. Precíz igényessége lehetetlennek tűnő feladatot ró befogadójára, mert még a szakkönyvnek kijáró koncentráció is kevésnek tűnik az elképesztően ténygazdag szöveg birtokba vételéhez. S nem kevesebb figyelmet igényel azoknak a mikrofolyamatoknak a kihüvelyezése, amelyekben a gyártói érdek és motiváció összefonódik a korabeli művészi tendenciákkal és a mindenkori fogyasztói elvárásokkal.
Ilyen könyvet csak az írhat, aki a bútorral nem csupán esztétikai viszonyt ápol, de eredetproblémák sorát felvető helyzetbe kerül, mint amilyen a kiscelli múzeum anyagával való hivatásszerű foglalkozás. A szerző inspirációs forrása az a hagyaték, amely a kastéllyal együtt szállt a fővárosra, nevezetesen az épület néhai tulajdonosának, a Schmidt család Magyarországra szakadt sarjának, Max Schmidtnek (illetve, ahogy a magyarok emlegetik, Schmidt Miksának) a gyűjteménye. Pontosabban annak morzsái, a valaha négyezer bútort számláló kollekció maradék háromszáza.
A Schmidt céget sokáig csupán bútorhamisításra specializálódott vállalkozásként tartották számon, Rostás Péter viszont azt a szerteágazó folyamatot göngyölíti fel, hogy miként, mennyiben és hogyan vállalt szerepet a cég a korszak bútortörténetének formálásában.
A szerző kutatási eredményeit legalább olyan fontosnak tartjuk – ha nem fontosabbnak – az osztrák, mint a magyar művészettörténet számára, ezért úgy véljük, hogy a témában – az illusztrációkat és a jegyzetapparátust is beleértve – példa nélkül álló munka a német nyelvű kiadással éri el maradéktalanul a célját.