Magyarország számára különösen fontos a téma, hiszen hazánk az első sorból nézhette végig olyan föderációk széthullását, mint a Szovjetunió, Csehszlovákia és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, az Osztrák-Magyar Monarchia, s az Európai Unió tagjaként pedig maga is egy-egy föderáció része lehetett. A világ népességének több mint egyharmada él ma is összetett, szövetségi államokban, azaz föderációkban. Ilyen például szomszédunk, Ausztria, valamint Németország, Dél-Afrika és Mexikó. Ezen országokban nem a központi kormány az egyedüli hatalom, hanem többen felelnek a terület irányításáért: egyrészt az unió, másrészt az egyes tagállamok. A kormányzat két szintje között a jogkörök és funkciók (legtöbbször) világosan el vannak osztva, mindkettőnek megvannak a maga önálló cselekvési lehetőségei, és ezeket alkotmányos garanciák védik. Nemzetközi porondon például az unió képviseli a népesség egészét, legtöbbször ő felelős a honvédelemért, a külpolitikáért, de a feladatai közé tartozik az is, hogy biztosítsa a társadalmi-gazdasági rendszer egységét. A tagállamok közvetlenül részt vesznek a terület egészét érintő törvények meghozatalában, gyakran saját alaptörvényük és önálló költségvetésük van, hozhatnak törvényeket és dönthetnek kivetendő adókról. De a szövetségi törvények rendszerint elsőbbséget élveznek a tagállamok mindennemű kezdeményezéseihez képest.
A szerző a föderációkat három csoportba sorolja, aszerint, hogy miképpen kezelik a nemzeti és etnikai kérdéseiket. A mononacionális föderációkat közös nemzettudat hívja életre, lehetnek homogének, mint Ausztria és Németország, de heterogének is, mint az Egyesült Államok. A föderális rendszer feladata itt a közigazgatás decentralizálása és a demokratikus ellensúlyok biztosítása. A második kategória az etnoföderáció, amelyben a nyelvi-etnikai különbségek is szervező elvként lépnek fel. Legjobb példa erre Svájc, ahol a lakosság elsősorban svájciként tekint magára, de fontos számára, hogy valamelyik nyelvi és kantonális közösség tagjaként is definiálja magát. A harmadik csoportban, a multinacionális föderációk esetén, ezzel szemben az egyes népcsoportok önálló nemzeti identitása erősebb az unió identitásformáló hatásánál. Az ilyen népcsoportokat csak valami közös cél vagy érdek képes összetartani, de ha az érintettek elbizonytalanodnak, az érdekközösség könnyen darabokra hullhat. Ez a megállapítás különösen riasztó lehet, hiszen sokan ebbe a kategóriába sorolják az Európai Uniót.
Abban a kérdésben, hogy valójában jó-e föderális rendszerben élni, a különféle politikai elméletek nem jutottak dűlőre. Egyrészről szinte fenntartás nélkül támogatják a föderalista ideológiák: a marxista és anarchista filozófusoktól az egyesült Európa szószólóiig sokan a nemzeti ellenségeskedés felszámolásának intézményi garanciáját látják a föderációban, ahol a nacionalizmus helyét átveszi a békés együttélés. Velük szemben állnak a francia republikánus tradíció képviselői, akik Rousseau államelméletének és a jakobinusok centralizációs törekvéseinek örököseiként definiálják magukat. Szerintük a föderalizmus nemkívánatos, mivel ellentmond a nyelvi homogenizációs és állami centralizációs politikának: nem teszi lehetővé, hogy egységes közösséggé kovácsolja a túlságosan is heterogén francia társadalmat. Főleg azért tartják igazságtalannak a föderációk rendszerét, mert azok bátorítják a kisebb regionális egységek szecessziós törekvéseit, másrészt felülreprezentálják a kis államok népességét és plusz jogokat nyújtanak nekik. Ezzel pedig, úgy vélik, ellentmondanak az állampolgári egyenlőség és a népszuverenitás elvének. Számukra nem létezhet a föderációknak olyan előnye, amely képes lenne ellensúlyozni mindezeket a hátrányokat. A két említett nézőpont között helyezkedik el a liberális amerikai föderalizmus-értelmezés, amely osztja ugyan a jakobinusok mononacionális elveit, de a föderalizmusban nem a nemzet lerombolóját, hanem a nemzetépítés lehetőségét látja.
A könyv jelentős része (közel háromnegyede) korántsem meglepő módon Juhász József szűkebb szakterületével, Közép- és Kelet-Európa huszadik századi történetével foglalkozik. Leírja, hogy a szocialista föderációk több szabadságot adtak a tagállamoknak, mint nyugati társaik (például arra is lehetőséget biztosítottak, hogy kilépjenek), de ezek legtöbbje nem volt több puszta látszatnál. Valójában a kompetenciák túlnyomó részét a szövetségi szint kapta, a centralizált államnak és az egypártrendszernek köszönhetően aligha érvényesülhetett volna másnak is az akarata. A szerző viszont fontosnak tartja vizsgálatukat, hogy felbomlásuk példáján megpróbálhassa felvázolni, milyen körülmények között lehet ma is életképes egy föderális rendszer. A siker összetevőiként többek között megemlíti: a föderációknak lehetővé kell tenniük, hogy kisebbségeik ne csak a helyi-regionális, hanem a szövetségi szinten is képviselve legyenek, másrészt fontosnak tartja, hogy a tagok önkéntesen társuljanak és a rendszer képes legyen a folyamatos megújulásra.
A Föderalizmus és nemzeti kérdés, ahogy a hátsó borító is felhívja rá a figyelmet, kiváló tankönyv, amely méltán tarthat számot a történész- és politológushallgatók érdeklődésére, már ha képesek végigrágni magukat a kötet nem mindig könnyen olvasható, száraz nyelvezetén.