Tárnok Marica

Pécsett, szeptemberben, a IV. Nemzetközi Táncfesztiválon meghirdettek egy szakmai eszmecserét Táncművészetünk az új kultúrpolitika tükrében címmel, amit az új kormány minisztériumból lefokozott kulturális államtitkárságának tisztségviselői a találkozó előtt pár nappal elfoglaltságukra hivatkozva lemondtak. Hírlett, Budapesten, októberben lesz megtartva az ankét. Már novembert írunk, de se híre, se hamva a rendezvénynek. Mi pedig azóta is itt állunk tanácstalanul, érvényes direktívák nélkül, hogy akkor most mit szabad és mit nem szabad táncolni az új kultúrpolitika tükrében. Hogy mondjuk Gergye Krisztián jávai tánca belefér-e az új nemzeti kulturális (köz)megegyezésbe vagy csak az experidenszes írsztepp-magyarosch… S vajh hogyan is kell értelmezni az aczéli három T (tiltott, tűrt, támogatott) mintájára kigyúrt szőcsgézai három F-et (felejthető, finanszírozandó, felejtendő), no meg persze miként is lehet józan paraszti ésszel fölfogni, hogy a függetleneket sújtó pénzelvonás nem politikai döntés, amikor a mai napig hatályos törvény garantálja a támogatás kifizetését.

Ha továbbra is ironizálni akarnék, úgy folytatnám: minden bizonnyal ezen elmaradt kultúrpolitikai útmutatás számlájára írandó, hogy Gergye (majdhogynem) elsőként a kortárs táncszcéna alkotói közül (hiszen Kovács Gerzson Péternek is rándult már grimaszba az arca és a bajsza társadalomkritikusan) személyes hangvételű politikai pamfletben dolgozta fel múltbéli és jelenkori identitászavarainkat, élesen reagálva a közelmúlt politikai eseményeire is. De nincs kedvem a folytatólagos iróniához: merthogy a Gergyét feszítő indulat sajnos mindenestül jogos, kimondása pedig több mint aktuális. A politika pedig jól teszi, ha félreáll a művészet útjából, és tisztelettudóan szalutál. 

Lőrinc Katalin és Gergye Krisztián

Az identitáskérdéshez sokfelől közelítő optika ellenére is az előadás kulcsmomentuma a személyesség. Az, amit Gergye átélt, gondolt, megértett, megtapasztalt a múltból, a múltban, s látni vél a súlyos beteg rögvalóban. A személyesség mind alkotóművészi, mind magánemberi vonatkozásban hitelesen forr. Az irónia, a humor fullánkjával, a többségében kabarétréfaként elővezetett jelenetek kisebb-nagyobb igazságmagvával politikai hovatartozástól és berendezkedéstől függetlenül mindent és mindenkit megtalál. Hogy mégis hangsúlyosan jobbra tolódik a baj (lásd színlap: „identitásjáték szélesvásznon, avagy hogyan told jobbra a bajt”), az még véletlenül sem a véletlen műve. 

Gergye a nemzeti színvilág mögé néz: a trikolor – csak huszadik századi „felhasználását” tekintve – volt már barna, vörös, lyukas, húsz éve pedig úgy és olyan gyorsan váltogatja a színét, mint a kaméleon, azaz mindig szolgalelkűen alkalmazkodik az uralkodó politikai elit marketingolta színvilághoz. Legutóbb a zöldet akarták kispórolni belőle, megsokszorozva piros-fehér sávjait. De a politikai hovatartozás csak az egyik réteg: személyes identitások is terítékre kerülnek az előadásban, például egy „elejtett” szivárványszín esernyővel. 

Nagy, szélesvásznú, multiplex színház Gergye közérzetjelentése – legalábbis ezt táplálják az előadásnak keretet és belső szerkezetet adni szándékozó filmes illúziók. A felvezető reklámok (Láss többet! Hallj többet! Érezz többet!), szpotok, az amerikásra hangolt színházi trailerek (természetesen Gergye munkáiról). Ennek megfelelően lett kialakítva a tér is, a perspektivikusan kinyíló, hatalmas fehér vetítővásznat imitáló, oldaltakarással és hátfallal, ami olyan érzetet kelt, mintha a néző a bevezető képsorok után egyenesen egy 3D-s filmbe lépne át a főszereplővel. 

Szinte csak slágvortokban lehet érinteni az előadás jeleneteit, visszaadhatatlan montázstechnikája miatt. Szabó Réka Gyásza és Nagy Csilla Gyára után Gergye is temet. Ki a művészetet, ki a művészetét. Gergye piros-fehér-zöld szirmú művirággal egy fénytéglalap formálta „sírgödörben” múltat és jövendőt. Az Ómagyar Mária-siralom strófái zengenek s mai nyelven kiíródnak a falra. Népmesei hősök vonulnak a hátsó emelvényen hosszú, tömött sorban, a mesék zárómondatai kísérik őket utolsó útjukon – ahány mese, annyi csúfondáros vagy felemelő vég. Énekkar jön, pirosnyakkendős úttörők: zeng a mozgalmi nóta. Zászlófogadás balról! Vagy jobbról? – a terebélyes zászlóvivő tanácstalan, hova oldalra álljon. A Himnusz szól fűrészhegedűn – bizonytalanul, kissé hamiskásan. Lefátyolozva, hosszú szipkával kezében színre lép a nemzet egykori csalogánya: Karády Katalin (szerepében Bánfalvi Eszter). „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág!” – búgja hitetőn. Úszómesternek álcázott diktátornő egzecíroztat egy szárazon vízibalettező négyest. A Jobbik választási programjának kultúrharcot hirdető soraira ugyanők kokárdatáncra perdülnek. 

Bocsi Eszter

A három T három zsákutca tábla – majd beüt a három F is, és lesz három H is: hahaha. Időközben kényszerzubbonyba kerül a magyar egészségügy. A Hunyadi Lászlóból felcsendülő operarészletet női kar toldalékolja, többször is árjának énekelve a Gara Máriából lecsípett ária szót. Ágens asszony a patakban fehér lepedőjét mossa. Mossa, mossa, mossa. Az Én táncolnék veled című diszkósláger ritmusára felmosóvödröket hány tele képletesen három tántorgó grácia. Seress Rezső Szomorú vasárnapja is felhangzik, az öngyilkos dal, angolul, magyarul, s elemzően: az „ereszkedő basszus szólam” depresszív hatását tudálékosan boncolgatva. Fényezett boldogság felel a szomorúságra, a Vidám Vasárnap: megannyi arcra fagyott csízmosoly. Karikásostor pattog, mialatt piros-fehér-zöld egyenruhás vonósnégyes foglalja el a dobogót, Ligetit játszanak. Gergyéé a színpad. Több mint húszperces szólója darab a darabban. Ironikus, morbid és túlfűtött, mint általában. Karok nyúlnak át a takaráson különféle tárgyakkal – ruhaneműk, játékok, kisebb használati cikkek, papírkorona, tekerős fúrógép, vécépapírtekercs és egyebek –, egy ideig tartják őket, majd a földre pottyantják. Ha szerencséjük van, felkeltik vele az egy szál fekete alsónadrágban bolyongó táncos érdeklődését, aki a kedvére való dolgokat rögtön „hasznosítja” is, s újabbnál újabb figurákat, szerepeket, pózokat kreál az élet által felkínált „jelmezekből”. Az üres tér hamarosan megtelik ezerfelé szétszórt, szétrugdosott ezerféle holmival. Gergye vadul komédiázik, majd utolsó mozzanatként kihátrál saját belső filmjéből, a trikolorral megvilágított vászon összecsukódik mögötte, ő pedig áll némán és szembesül.

Gergye szokatlanul nagy erőket mozgósít az előadáshoz, a közreműködők meghajláskor teljesen betöltik a színpadot. A régi játszótársak – Ágens, Tárnok Marica – és a kipróbált zenész partnerek mellé – Philipp György, Szakács Ildikó és az ACCORD Quartet – újak sorakoznak fel: Barsi Márton, Bánfalvi Eszter, Madák Zsuzsanna, Bocsi Eszter, Frigy Ádám, Hoffmann Adrienn és Lőrincz Katalin, akikben a forgatókönyvírói feladatokat is ellátó rendező-koreográfus minden bizonnyal nem csalódik. Ahogy mi sem. Az előadás energiaközpontja a zene. Nem csak amiatt, mert egy profi zenészekkel élőben „végigtolt” bő másfél óra hangzásban eleve nyert ügy, hanem mert a Philipp György szerkesztette montázs, mely szokás szerint szélsőséges zenei stílusokat ötvöz újfent finom érzékkel, valóban az előadás motorja tud lenni, a szólóénekesek pedig kivétel nélkül egyéniségek, hangi adottságban és színpadi relációban is. A filmes illúzióra remekül játszik rá a szinkrontolmácsolás: a nézőtér első soraiban ülő színész-muzsikus válogatott szolgáltatja a (némán tátogó) táncosok és más közreműködők színpadi hangját (ha a sajátjuk éppen nemtetsző). 

Elöl: Szakács Ildikó, jobbra: Bánfalvi Eszter. Fotó: Dusa Gábor (A képek forrása: Gergye Krisztián Társulata)

A zenei univerzumhoz képest a kép, a mozgás, a szöveg együttállása kissé borzas, fésületlen. Igazán ráfért volna egy határozottabb dramaturgiai fazonírozás. Nem kérdés persze, hogy ez egyfelől rendezői fogás, truváj: hiszen már a zenei közreműködők is úgy vonulnak be az elején, hogy lazán a földhöz csapják a kabátjukat és végigtaposnak rajta. Ez a jelképes lazaság azonban nem azonos az aprómunka hiányából fakadó lazasággal. Többször érzékelni azt, hogy egyik-másik jelenet nem eléggé bölcs és artikulált, pedig a témaválasztás és a helyzetelemzés súlya megkövetelné ezt. A kabaréjelleg nagyon rendben van, de a humor akkor üt igazán, ha hajszálpontos a fogalmazás. Óhatatlanul kibukik például, amikor a mozgásnak csak vattaszerep jut, vagy amikor a szöveghez nem került még elő a legmegfelelőbb színpadi forma, vagy fordítva: forr az indulat, kész a kép, de pont az az egy-két bivalyerős mondat hiányzik, ami fájdalom nélkül elvégezné a műtétet. Nagyjából ugyanez érvényes az előadásban használt jelképekre, szimbólumokra is – ott vannak, láthatók, ki vannak téve a kirakatba, de pontosan ki kéne találni a funkciójukat, szerepüket, és értelmezni őket. Fontos előadás Gergye Trikolorja, de (még) nem birtokolja az igazság kimondásának felszabadító erejét.

 

Vö. Kutszegi Csaba: Temetni jöttem, nem… 
Vida Virág: Társadalmi identitáskeresés 3D-ben 
Horeczky Krisztina: Az eltáncolt fülkeforradalom 
sisso: Sej, a mi dobogónkat 
Péter Márta: Új dalra hív most az élet  
Jászay Tamás: Mit kínál a magyar nemzet?