A Francia Rádió által működtetett együttes élén, amely alkalmanként a Théâtre des Champs-Élysées zenekari árkában is megfordul operazenekarként, tavalyelőtt hivatalba lépett zeneigazgatója, Daniele Gatti vezényelte Beethoven VI. szimfóniáját és a Sacre-t – s vajon mondhat-e ennél többet egy szimfonikus zenekar egyetlen koncerten, vagy pontosabban, elmondható-e több egy szimfonikus zenekarról, mint amit ez a műsor elmond róla? Nemigen.
 Daniele Gatti |
Nos, a bennünket érő információk az első pillanattól kezdve izgalmasak voltak. Az azonnali felfedezés a zenekari hangzás mintegy olajfestményre emlékeztető melegsége és teltsége volt; ez az erős benyomás a hangverseny minden pillantában meghatározó maradt, és annál inkább csodálkozásra késztetett, mert a MűPa akusztikáját – zenekarok esetében – bár torzításmentesnek, kiegyensúlyozottnak és semmit sem elrejtőnek, de kissé hűvösnek, inkább a rajz, mint a színek számára kedvezőnek gondoltuk. Ám a párizsi zenekar – talán éppen francia hangzásideálja, másfajta, hajlékonyabb és nazálisabb fafúvósai következtében? – azt a benyomást keltette, mintha nem is az immár jól megszokott hangversenyteremben, hanem egy felfedezésre váró új térben ülnénk.
Gatti pálcája alatt a zenekar alapvetően lágyan és gömbölyűen szólt, s noha játéka nem nélkülözte az erőteljességet, a dinamikai kontrasztokat, mégis minden élet és sarkot gondosan simára csiszolt, s a záróakkordok például rendre testesnek, „hordó alakúnak” hatottak. Ehhez járultak az egész szimfónián végigvonuló kényelmes, helyenként már-már öreguras vagy tenyeres-talpas tempók, amelyek persze nyilván nem voltak függetlenek a darab rusztikus karakterétől, és egyéni megoldásként feltétlenül elfogadhatók voltak. Hozzá kell tennem ehhez, hogy az előadás emiatt egy percre sem vált unalmassá, mert – tempó ide vagy oda – nagyon is koncentrált és minuciózusan kidolgozott volt. Teljesen elégedettek lehettünk a napfényes patak-jelenet festőiségével, a tánctabló smetanai bájával, a vihar pedig – nos, a vihar vad volt és erőteljes, ahogy illik, ám mégsem gyilkos, őserejű vihar, hanem tetőpontján is volt benne valami stilizált, árkádiai; végül is franciák vagyunk. S franciák voltak abban is, hogy kevésszer hallottam szimfonikus zenekarban két ilyen nagyszerű és tartalmas hangú fuvolást.
A Sacre, Igor Stravinsky Tavaszi áldozata természetesen a francia zenetörténetnek is része, s azt hiszem, a zenekar, olasz karmesterével együtt, így is közelített hozzá. Előadásuk elementárisan erőteljes és félelmetesen tökéletes volt; Beethoven-játékuk erényeiből és érdekességéből semmit sem von le az, ha kijelentjük: ez a zene valóban az anyanyelvüknek bizonyult, a Sacre-nak ez mainstream előadása volt. Stravinsky művének felülmúlhatatlan emocionális intenzitása maradéktalanul megnyilvánult a zakatoló akkordok rézfúvós-reccsenéseiben, az első szakasz rendkívül plasztikusan ábrázolt vergődésében, majd világűr-akkordjában, a gyors tételek irgalmatlan és elementáris sodrában, az iszony csontig ható pillanataiban – s mindez egészen kivételes és imponáló biztonsággal és csiszoltsággal valósult meg, olyan rajzos precizitással, mintha éppen csak egy francia nyitányt játszanának. A mindenfajta teatralitást dicséretes módon mellőző Gatti nem mindennapi energiával és gondossággal kontrollálta a hatalmas együttest – figyelmét a partitúra követése sem osztotta meg, ugyanis kívülről vezényelt.
A francia kultúra valóságos ünnepe volt ez a hangverseny, amelyen a közönség lelkes tetszésnyilvánításait Daniele Gatti mégsem francia zenével, hanem Wagner Mesterdalnokokjának egy zenekari részletével köszönte meg.