Sajó László virtuóz költő, a nyelv cilinderéből a legkülönfélébb fülű nyulakat bármikor elővarázsolja. Bár saját bevallása szerint nem szereti a nyelvénckedést – lásd erről Jánossy Lajossal folytatott, 2010. június 6-i, vendégszövegelésben és szópoénlásban dúskáló beszélgetését a litera.hu-n –, megesik, hogy a nyelv, a „veszélyes, csordogáló csurranás, forrás patak” kiárad, s bizony „vinné mindened, tenmagad, művedet, nem szabad hagyni”. Ahol a költő nem hagyja, amikor ötlet és kidolgozás között megteremtődik az egyensúly, jótáll önmagáért az általában központozás nélküli, az esetek többségében ékesen rímes, szívlüktetésű, pőre Sajó-vers is.
A Gyerekversek nyitó ciklusa azokat a tapasztalatokat, artikulációs és ritmikai megoldásokat mélyíti tovább, amelyek a korábbi kötetek szótagismétlő („dadogós”) és más megoldású darabjaiban, József Attila-i indíttatású, „Egy kisgyerek sír” felütésű könyörgéseiben oly emlékezetesen hatottak. „menekülök előlem / tüzet viszek kimelegszem / fölfalnak vagy lelőnek / a gyerekből nem lesz ember”: hasonló jellegű szép szakaszok egyike e négy sor a (játék)-ból. A Radnóti Miklós ismeretlen versei (kettő) a Magyar versek régóta íródó pazar sorozatába, a magyar költők fátumtörténetei, mártíriuménekei közé is beilleszthetők, de a Fényre sötétedő egyik fejezetével, az Apokrif szonettekkel is kapcsolatot tartanak fikciósságukkal. (A Magyar versek egybegyűjtött, önálló kiadására jó lenne sort keríteni.) „golyó ütötte sebbel testnedveimben ázva / talajvizekre fekszem a földbe hol hazám van / hová magammal hoztam a verset s Bibliámat / belőlem ezt találják feltámadok kiásnak / a Golgotán tömegsír fűszál keresztje leng / az Isten exhumál nem hagytál el engemet” – végzi a Hatodik ecloga.
Összesen tíz ciklus – esetleg a ciklussal egyenértékűen csak egyetlen terjedelmes szabad vers, az Assisi Szent Ferencet mai, mátraházi díszletek közt reinkarnáló Naphimnusz –, tehát változatos és terjedelmes új anyag szervezi magát sajátos periódusos rendszerbe. Sajó folyamatosan szenvedéstörténetet ír, vershőse soha nem ér partot – a szófordulat (!) című gyerekversében bukkan fel –, a kudarcért az önsorsrontástól mások szeretetlenségén át Isten némaságáig sok minden okolható. A lírai alanyt körülvevő rideg világ nem fénytelen, sőt – hisz’ a kötetcím is ezt hirdeti – Fényre sötétedő. Fénye a humor is, nyilvánvalóan a fekete humor. Az akasztófahumor, amely kínrímekben és fájdalmasan gyönyörű rímleleményekben, egy szótagosra csonkolt (rag-) sorokban és a teljes oldaltükröt átnyilazó hosszú sorokban, tipográfiai – többszörösen jelentéstulajdonító – megoldásokban is kifejezheti magát. Regulázott ötletkavalkádként a Sűrített paradicsom verseinek gasztropoétikája tálalja az étel/élet kettősség elhígult-elvesztett édenét. Motivikai összegzésként, a korábban jelzett tartalmakat is hordozva egy strófa a 42. oldalról (Sajónál is részben dőlt betűvel kiemelve): „én vagyok szentferenc ti a vadgalambok / szelídüljetek egyetek most különb vagyok mint ők / ne játszd itt nekünk megint a bolondot / vihettem haza hétvégére az osztályfőnöki intőt”.
A Sűrített paradicsom költeményei a Babapiskóta és az Utolsó vacsora kivételével szegmensekre oszlanak, s előfordul, hogy a részlet is részekből áll (a Paradicsomban a reggelit a tízórai követi, azon belül jönnek a napok: (hétfő kedd), (szerda) stb. E lajstromozó hajlam, regiszteresség – mint a való világ számbavétele – bevált és gyümölcsöző eljárása Sajónak. Modelljében (nem poétikájában) hasonló volt a költő haiku-vállalkozása. Vagy – hogy csupán egy korábbi kötetére, a 2004-es Dögcédulákra utaljunk – a Születésnapokra formavariáló, a „Harminckét éves lettem én” mellett a 2, 12, 22, 42, 52, 62 (és a teljes élet) traumáját is tudatosító ciklusa, valamint a nagyszabású Casanova-költemény, törzseként a Corpus az ábécé betűire (valójában női nevekre) oltott sorozatával, alcíme szerint A katalógussal. A Fényre sötétedőben is megmarad e jelleg, mint az legegyértelműbben az 1 2 3 4-nek már a címéből is kitetszik. A négy számozott egységen belül a tömbök az ábécé betűit kapták jelölőül, a-tól zs-ig (és Sajó nem lenne Sajó, ha mindezt meg nem toldaná egy – bölcseleti jelentésűnek remélt – szám- és betűtrükkel).
Jócskán érzékelhetők egyenetlenségek a gyűjteményben. Elrontott hexameter Radnóti-parafrázisban? Nehezen indokolható. Ún. nyomdafestéket nem tűrő szavak lépten-nyomon? Nincs mindegyiknek stiláris helyi értéke, akad, amelyiket szinte a nyomdafesték nem tűr el. Ám e fogyatékosságok jelentéktelenek a könyv kvalitásai, érdemei mellett. Sajó László nevéhez több kitüntetett tárgy és úttörő érdemű elsőrangú megoldás köthető. Betegség- és halálfélelem-versei e témakör legjobbjai, legmegrázóbbjai közé tartoznak. Elég felidézni a régebbről ismerős, sok asszociációjú Füvészkerti őszt, benne az oly ritka, remek sorkezdő rímmel az ötödik és hatodik sor élén: „szellő hörög sóhajt füvészkerti ősz / nem is látod csak sejted a ködben / szembejön isten rádnéz és letüdőz / hogy itt volt kimutatta a röntgen // tömő szigony balassa práter utca / tömör iszony hallgatag klinikák…” A Tüdőszalon (Egy moribundus feljegyzései) a 2007-es Istentelen színjátékból, s az említett Dögcédulák hasonló titulusú címadó töredékegészei bízvást a magyar líra nagy betegség- és kórházkölteményei (legújabban Parti Nagy Lajostól az Őszológiai gyakorlatok) társaságában említhetők. A betegség az új könyvnek is egyik fő szólama, amiként a sorskeresés, sorsváltás igéi is: a(z el)utazás, a költözés, a szerelmi fordulat.
Középnemzedékbeli java kortársaiéval versenyképes, hozzájuk viszonyítva kissé dzsungeles az 1956-ban született Sajó László versvilága. E sarjadó sűrűség egyes impresszív liánjairól, az olvasót behurkoló sorairól nem is szólhattunk fentebb. Így a Gulácsy Lajos zsenialitását, bomlottságát és a Gulag rabságképzetét egyesítő – líránkból Kormos István, Veress Miklós és mások Gulácsy-hommage-ait folytató – Gu’Laxypanról, vagy a hol ott ciklus gondolati és formai vernisszázsáról. Ez utóbbi különösen kimutatja: Sajó László olyan költeményekkel lép olvasói elé, amelyeken még nem száradt meg a festék.