Emlékezetes, hogy a költő 1986 és 1994 között kétszáznegyvenhárom, mindössze egy a és egy b rímmel élő szonettet adott közre. A forma e puritán darabjai végül Három az ötödiken címmel rendeződtek el. Bertók László bátran mondhatta volna Babits Mihállyal: „A matematika az értelem zenéje”, ugyanis az egész sorozaton át őrizte, lüktetésben tartotta a kikezdhetetlen (sokféle formafogás útján jelentkező) lírai logikát, bölcseleti algebrát, mely máig hatóan belemuzsikálta magát a versszeretők tudatába. A szonettperiódus, a szonetthatvány nem minden nehézség és áldozat nélküli lezárását követően egyfelől a maguknak még létet követelő újabb szonettek, másfelől vállukat egymásnak vető, tömbszerűbb költemények vezettek a Háromkák (2004) kilences csoportokba ültetett, összesen ismét kétszáznegyvenhárom hajtást számláló kertje: a haikuk ágyásai felé. A Pénteken vasárnap lapjai (ezúttal is a Magvető Kiadónál) háromszor négy soros verseket sorjáztatnak. Épp annyit, ahányadik születésnapját 2010-ben, december 6-án Bertók üli: hetvenötöt. Három ciklusban háromszor huszonötöt.
Tudta Bertók László, észrevette a kritika is: a háromkának keresztelt haikuk tizenhét (öt plusz hét plusz öt) szótagja rövidsége ellenére is rokonságot tartott a szonettekkel. Nem a lényegszerűségekre utalva, épp csak megvilágításként: kilenc összetartozó haiku huszonhét sorát bizonyos értelemben konvertálhatta az asszociáló olvasás egy szonett meg egy csonka szonett tizennégy plusz tizenhárom, összesen huszonhét sorára, s egy kis számolgatással a szótagok, jó szemmel-füllel a rímek is játszhatták a kapcsolóelem szerepét szonett és haiku között. A magyar gondolati líra egy sajátos hagyományát képviselő háromszor négy soros versek szintén visszakötődnek a szonettekhez (kiváltképp, hogy Bertók a szonett tizenkét plusz két soros változatát művelte, azaz a tizenkettes nagy egység ott is megvolt). Megint nem a jelen keretek által alig engedett mikrofilológia, csupán a megfelelő példa erejével szólva: az egyéni szóalkotásnak nevezhető diktatúr kifejezés válaszoló jelleggel újra felbukkan. „Most, hogy vége a diktatúr…” – kezdte (és viselte címként is) a 191 jelzetű szonett; az új kötetben a Cikkant egyet a monitor harmadik szakasza ekként hangzik: „A bilincs zörren a rabon? / A vége nincsen diktatúr? / A halálig követ, lapul? / A merre fussak, nem tudom?”E citátumból is kitűnik: a gyűjtemény uralkodó írásjele a kérdőjel. A Hintalovon érkezni meg? Hova? a címmel együtt tizennyolcszor, a Gályapad? Fogorvosi szék? tizenhatszor üti le mondat végén a kérdőjelet. A kérdező, irány- és biztonságkereső attitűd tematikailag az egész kötet sajátja. Az évezred első évtizede, az életkori stádium, sokféle antropológiai és ontológiai kihívás, vegyes hétköznapi tapasztalat teszi fel a kérdések garmadáját. Általában a hasznosítható felelet illúziója nélkül, magát a keresési műveletet állítva középpontba. A háromszor négy sorban rejlő tézis – antitézis – szintézis lehetőséget ezért Bertók nem is igen aknázza ki, inkább fokozó jelleggel, érzületeit, kétségeit, mondandóját súlyosbítva helyezi egymás alá a strófákat, vagy mellérendelő építkezésüket emeli ki, az irónia kordájában tartva esetleges indulatosságukat. (Ez az eljárás különbözik a versalak olyan közismertebb, summázásig jutó szintetizáló megvalósulásaitól, mint Nemes Nagy Ágnes tollán a Madár, Tandori Dezső életműve címereként az Hommage. Tandori egyébként A roncsait, a nincseit megszólítottja, hetvenedik születésnapja alkalmából.)
Minden téren nagy változatosság mutatkozik az első rápillantásra szűk repertoárban. A hol visszahúzódó, hol transzparensként ható rímek képletei is folyton módosulnak. Másként-másként szól (a szótagszám-variációknak is köszönhetően) az a a b b, az a b a b, az a b b a, az a a a a, az x a x a rímszerkezetű szakasz. A feszes, de készséges strófák sokféle tartalmat vehetnek fel. Lehetnek pamfletszerűen alkalmiak, mint az irodalomra morgolódó Ó, azok a tudós urak, vagy a „szöszölés a szóközökben” margináliája, az Ó, a megtartó csip-csupok. Nyelvjátékosan társadalomkritikusak: „Kreatúrák, kurucok. Csüccsös / csordogóba csurrantott csöppkék / csődörálma. Cső. Csőbefütykös. / Ah! Jaj! Országomat egy fröccsért!” – hogy a nyolcadik sor végének III. Richárd-áthallását a tizenkettedik sor végén még a József Attila-i „Brumma, brumma…” moraja is kövesse (Macsóka macska. Medvecammog). Lehet a vers kollegiálisan szólaló, önvallomásosan vágyakozó, mint a Csu Fu olvasása közben Takáts Gyulának ajánlott Rejtett Egész lüktet a pillanatból: „…Csapkod a szárny a sejt s a kő között, / üres árnyékot ír Drangalang holdja. // De Csu Fu szerkeszt, esőt, hegyeket, / a hegyre szőlőt, rigót, embert rajzol, / eggyé ragyog papírján, ami Egy, / rejtett Egész lüktet a pillanatból”.
 Bertók László |
Legmagasabbra azok a tucatkák hágnak, amelyek parázsló intellektualitása teljes összhangba kerül a háromszor négy sor kohéziójával, masszívan finom nyelvi megalkotottságával, individuális problematizáltságával, általánosítható érvényével, jelen idejű függésével. E – nem csekély számú – versek legtöbbje változatosan él Bertók egyik legfőbb poétikai eszközével, a nyelvtani, nyelvi, gondolati kihagyásossággal: a szó- vagy mondatcsonkolással, a konvencionális szövegelőzményekre, szófordulatokra ráutaló elharapással, a fogalmazásmód szép, borzongató lebegését eredményező csöndekkel. Mutatóba néhány ebből a legfontosabb sorból, mely a Dróttal, spárgával, rafiával, Az arcodra, ha nem vigyázol és az Ahogy önmagát körbeássa című ciklusokat áthatja: Nem a szenvedély, nem az indulat; A világot, ahogy esik szét; Por az éjszakába, abba ír; Valamit a tető alá; Ez a, hogy felvillan a nap; Szárnyizom, igen szárnyizom.
A költő reflektál az általa ezúttal kultivált formára: „Ez a (mi ez?) se-nem-szonett / tizenkét sornyi szó (tucatka?), / ritmuson, rímen futó deszka, / két semmi között a szünet, // ez az állok, mégis megyek / valami, ami akkor, hogyha, / ha minden egész darabokra, / s nincsenek csak cserepek, // hova ez a csonka, repedt / gör a szűk placcon oda-vissza, / a szívveréshez igazodva, / és mi viszi, a lejtmenet?” (Ez a [mi ez?] se-nem szonett). Vállalkozása a 2002. szeptember és 2009. szeptember közötti időszakot fogja át, a költemények a keletkezés kissé szeszélyes és alkotói gondokról, pauzákról is tanúskodó rendjében követik egymást. A versek mintha önmagukat fűznék a fejezetekbe, s a korrekt datálás, az időbeli előrehaladás mintha feleselően úrrá lenne azon a temporális összecsúszáson, amely a „Mintha már pénteken vasárnap. / Sőt szerdán az lenne…” verskezdésből, illetve a Pénteken vasárnap kötetcímből fájdalmas szimbolikával kicsap.
Úrrá lenni – min is? Időn, koron, életkoron, a legkülönfélébb minőségeken, melyekkel a világ ránk özönlik? Bertók László nem hitegeti magát azzal, hogy az egyén birtokló fölénybe kerülhet a lenyűgöző és rémületes Létegésszel szemben, ám ha jómaga kikezdhető és mulandó is, a háromszor négy sor makacs rendje azt is regulázza, ami fölött nincs hatalma.