Lux Ádám

A Mindszenty Józsefet megformáló Lux Ádám a film legelső percében megfeszíti-kibiggyeszti az ajkait, s ezzel a futó grimasszal egy szempillantás alatt felidézi a dacosan állhatatos hercegprímás arcának tán legjellegzetesebb szegletét. Úgy lehet, a saját, évtizedes kamaradarabját filmre áttevő Pozsgai Zsolt mozija ezzel a villanásnyi gesztussal jut a legközelebb kitűzött céljához, a nagyszabású és egyszersmind merőben problematikus történelmi személyiség drámájának körvonalazásához, sőt megérzékítéséhez. Mert hát, ami az ezt követő bő egy órában lepereg a szemeink előtt, az valaminő furcsa elegye a tankönyvekből és történeti szöveggyűjteményekből összeválogatott tételmondatoknak, a magyar abszurd Szakonyi Károlytól eredeztethető leágazásának, valamint a Terror Házát pincétől padlásig bebarangoló csillagtúrának. Merthogy a film cselekményének az Andrássy út 60. múzeumosított belső terei szolgálnak színhely gyanánt: az ultramodern lift és a multimediális kiállítóhelyiség csakúgy, mint a korhű vallatószoba és a nem kevésbé realisztikus tömlöc.

Mindez akár stílusos döntésnek is tetszhetne, hiszen a dráma, s szintúgy az abból lelkedzett, kevéssé filmszerű mozidarab sztorija abszurd-szürreális kísértéstörténetté transzformálja és hizlalja Mindszenty József és az emblematikus magyar filmszínész, Jávor Pál egyidejű, 1944-es sopronkőhidai kényszertartózkodását. A már a címben is belengetett, s a nyitóperc Liszt-idézetével rögvest meg is erősített Faust-allúzió értelmében a kísértőként tételezett színész részint visszaidézi, részint előrajzolja a keresztényietlen diktatúrákkal váltig pörölő főáldozár életének sorsdöntő pillanatait. Ám a szöveg közhelyeihez sajnos a képi világ is csupán újabb közhelyeket told hozzá, s az mindössze csak árnyalja a vigasztalan benyomást, hogy egyéb alkalmakkor oktató funkciójukat vélhetőleg jól betöltik a most játéktérként felhasznált kiállítótermek. 

Maga a – Hősök tere koridéző tömeggyűléseinek archív felvételeivel tagolt – drámaszöveg mindenesetre jóval kevésbé tűnik hatékony oktatási segédanyagnak. Nem az amúgy dramaturgiailag menthető, sőt éppenséggel bocsánatos történeti pontatlanságok miatt, s még csak nem is a szövegből elő-előbukkanó, olykor zavaróan papírízű kompilációs technika okán, hanem egész egyszerűen azért, mert Mindszenty e feldolgozásban – hiába következetesség, áldozathozatal és imponáló életpélda! – nem válik érdekes alakká. Nem válik, bizony még a legnagyobb őrlődései közepette sem.

Kautzky Armand

Jóllehet, a címszerep reverendáját magára öltő Lux Ádám mindent megpróbál: hitelesen keményíti az arcvonásait, szépen uralja az orgánumát, s – egy-két kínosan megírt és gyatrán fényképezett jelenettől eltekintve – majd’ mindvégig sikerrel tartja vonalban a figurát. Csak éppen a jelentékenység nem akar körvonalazódni a játékában, nem akar, az istennek se! Lux teljesítménye mindazonáltal még így is jóval sikerültebb, mint a Jávor Pál, s a Jávor által megidézett történeti alakok (Szekfű Gyula, Tildy Zoltán,  vagy épp „a pápa”) szövegét elgesztikuláló Kautzky Armandé. „Színész vagyok” – jelenti ki magáról többször is a filmben a Jávorként felléptetett Kautzky, ám mi hisszük is, nem is ezt az állítást. Mert bár kétségtelen, hogy egy műkedvelő nem tudná ilyen hivatásszerűen eljátszani és ekkora műgonddal elartikulálni e szerepforgácsokat, viszontag egy valódi – ha mondjuk nem is Jávor-léptékű – színész aligha elégedne meg saját snájdig, öblögetős modorosságainak és fájdalmasan őszintétlen szívhangjainak hiánytalan leltárával.

A két főszereplő mellett leginkább a rémalakok hármasát eljátszó ifj. Jászai László jut érdemi szerephez, aki érezhetően kicsattanó jutalomjátékként tekint Szálasi, Rákosi és Péter Gábor viszolyogtató figuráira. Alakításában idült elmebajos, festenivaló eszelős válik mindhárom történeti personából: csupa pszichopatológiás szemkerekítés, csupa idegroham, csupa ármányos őrület, úgymond, a vélelmezett leglényeget ragadva meg a huszadik századi magyar történelem sötét szereplőinek jelleméből. Ez a következetes színészi leegyszerűsítés, s a mögüle felsejlő idegklinikai történelemszemlélet alkalmasint még az írói(-rendezői) elképzelésnek is alálicitál.