Az amerikai
2010.10.27.

Anton Corbijn második nagyjátékfilmjével (Az amerikai) megalkotta az art thriller fogalmát, avagy egy perfekcionista fegyverkovács egzisztencialista válságban. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

A „magányos farkast” hívták már „hallgatag szőkének” a spagetti westernekben, hűbérúr nélküli „róninnak” a szamuráj-mozikban, archetípusát egészen Héphaisztoszig, a kovácsistenig vezethetjük vissza – titokzatos figura ő, múltjáról, szándékairól, érzéseiről nem sokat tudunk. Anton Corbijn, a legendás holland portréfotós és kliprendező (hogy csak pár munkáját említsük: a U2 The Joshua Tree című albumának lemezborítójáért vagy a Depeche Mode karcos monokróm videóiért szintén ő felel) második nagyjátékfilmje egy ilyen „magányos farkasról”, ha tetszik, „bolygó szamurájról” szól, akinek ugyanúgy nincs neve (pontosabban nem tudjuk, hogy mi a valódi neve), mint Clint Eastwoodnak Sergio Leone Dollár-trilógiájában.

Hogy máris Leonét meg a spagetti westerneket emlegetem, nem véletlen. Az amerikai nem hagyományos értelemben vett zsánerfilm – bár akad benne bérgyilkos, üldözés, mediterrán kisváros, fegyverkovács, pár hulla, meg egy maroknyi dollárral több is –, hanem valamiféle egzisztencialista western-hommage. A klasszikus, vadnyugati mozikra jellemző motívum, az „idegen a városban” persze ugyanúgy megjelenik benne, mint a főtéren végrehajtott leszámolás, vagy az érző szívű örömlány (Violante Placido) és a pap (Paolo Bonacelli) figurája (a rendező maga terelgeti a nézőt ezen értelmezés felé, amikor egy bárbeli tévéképernyőn megidézi Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat című filmjének pár jelenetét). Az „egzisztencialista” jelző azonban mindenképpen elkél a „western” műfaj-megjelölés előtt: amerikai hősünk – aki egy zegzugos olasz kisvárosban húzza meg magát üldözői elől, miközben épp azon van, hogy legyártson egy személyre szabott lőfegyvert egy női bérgyilkosnak (Thekla Reuten) – lényegében egzisztencialista válságon megy keresztül. Ehhez asszisztál a helybeli pap és az örömlány, vagyis a szent és a profán, akik a maguk módján mindketten a férfi lelki üdvéért küzdenek, egy másik élet lehetőségét kínálva fel neki. 

Sokkal több minden zajlik hát Jack/Edward/Mr. Butterfly/az amerikai (George Clooney) lelkében, mint konkrétan a vásznon, ahol valóban nem sok minden történik a komótos tempóban folydogáló film alatt: nagy műgonddal fegyvert gyártunk, a papnál ebédelünk, ülünk egy bárban kávét kortyolgatva, autót vezetünk a toszkán lankákon, randizunk az örömlánnyal, célba lövünk az erdőben, vagy bolyongunk a labirintus-szerű, kaptatókkal és lépcsőkkel teli kisváros utcáin. (A táj, vagyis a helyszínválasztás értelemszerűen hősünk lelkének kivetülése, aki saját pszichéjének labirintusát barangolja be).

George Clooney
George Clooney. A kép forrása: PORT.hu
A magányos fegyverkovács belső drámája áll hát a történet középpontjában, kire nézve sokkal veszélyesebb egy pillangó (nomen est omen: egy éjszakai pillangó), mint az őt üldöző svéd bérgyilkosok. Az utóbbiakkal elbánik, hiszen perfekcionista, szakmájának mestere, évtizedek tapasztalata áll a háta mögött, az előbbi azonban olyasmi/olyasvalaki, aki gyengévé teheti és elbizonytalaníthatja, előhozhatja belőle azt az ént, akit már rég eltemetett önmagában. Épp ezért vonul végig a – nem túl eredeti – pillangó-metafora a filmen: Clooney lepkékről olvasgat szabadidejében, a hátát pillangó-tetoválás díszíti, és még női alteregója (a már emlegetett Thekla Reutan) idomainál is jobban ámulatba ejti, amikor az erdőben a hölgyre száll egy ritka lepke.   

Anton Corbijn első, 2007-es nagyjátékfilmje, a Control a Joy Division tragikus sorsú énekesének, a mindössze huszonhárom évesen öngyilkosságot elkövetett Ian Curtisnek állított emléket. Annál a filmnél sem kaptunk konkrét válaszokat, kinyilatkoztatásokat, tulajdonképpen még az sem derült ki belőle, hogy miért ölte meg magát az énekes. Viszont az atmoszféra-teremtésből, az életút laza felvázolásából, a férfi meghasonlásának ábrázolásából, vagy abból, hogy Curtis láthatóan csak a zenén keresztül tudott kapcsolatba lépni a környezetével, az empátiára fogékony néző kikövetkeztethette tettének valódi okait. 

Az amerikai esetében hasonló a helyzet: Corbijn most sem magyaráz túl semmit, a néző érzékenységére bízza, hogy a tulajdonságok és múlt nélküli ember, a hallgatag bérgyilkos motivációit, cselekedeteit átlássa, képzeletben kiegészítse a hiányos képet, meghallja a szereplők által ki nem mondott szavakat. Anton Corbijn a filmjeivel lényegében hű maradt fotós múltjához: még most is sejtelmes portrékat készít, csak most nem a U2-t, hanem egy titokzatos fegyverkovácsot választott témaként.
 

Cím: Az amerikai, Rendező: Anton Corbijn, Forgatókönyv: Rowan Joffe, Zeneszerző: Herbert Grönemeyer, Operatőr: Martin Ruhe, Vágó: Andrew Hulmer, Szereplők: George Clooney, Violante Placido, Thekla Reuten, Paolo Bonacelli, Irina Björklund