Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSENDES AMERIKAI

Az amerikai
2010. okt. 27.
Anton Corbijn második nagyjátékfilmjével (Az amerikai) megalkotta az art thriller fogalmát, avagy egy perfekcionista fegyverkovács egzisztencialista válságban. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
A „magányos farkast” hívták már „hallgatag szőkének” a spagetti westernekben, hűbérúr nélküli „róninnak” a szamuráj-mozikban, archetípusát egészen Héphaisztoszig, a kovácsistenig vezethetjük vissza – titokzatos figura ő, múltjáról, szándékairól, érzéseiről nem sokat tudunk. Anton Corbijn, a legendás holland portréfotós és kliprendező (hogy csak pár munkáját említsük: a U2 The Joshua Tree című albumának lemezborítójáért vagy a Depeche Mode karcos monokróm videóiért szintén ő felel) második nagyjátékfilmje egy ilyen „magányos farkasról”, ha tetszik, „bolygó szamurájról” szól, akinek ugyanúgy nincs neve (pontosabban nem tudjuk, hogy mi a valódi neve), mint Clint Eastwoodnak Sergio Leone Dollár-trilógiájában.

Hogy máris Leonét meg a spagetti westerneket emlegetem, nem véletlen. Az amerikai nem hagyományos értelemben vett zsánerfilm – bár akad benne bérgyilkos, üldözés, mediterrán kisváros, fegyverkovács, pár hulla, meg egy maroknyi dollárral több is –, hanem valamiféle egzisztencialista western-hommage. A klasszikus, vadnyugati mozikra jellemző motívum, az „idegen a városban” persze ugyanúgy megjelenik benne, mint a főtéren végrehajtott leszámolás, vagy az érző szívű örömlány (Violante Placido) és a pap (Paolo Bonacelli) figurája (a rendező maga terelgeti a nézőt ezen értelmezés felé, amikor egy bárbeli tévéképernyőn megidézi Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat című filmjének pár jelenetét). Az „egzisztencialista” jelző azonban mindenképpen elkél a „western” műfaj-megjelölés előtt: amerikai hősünk – aki egy zegzugos olasz kisvárosban húzza meg magát üldözői elől, miközben épp azon van, hogy legyártson egy személyre szabott lőfegyvert egy női bérgyilkosnak (Thekla Reuten) – lényegében egzisztencialista válságon megy keresztül. Ehhez asszisztál a helybeli pap és az örömlány, vagyis a szent és a profán, akik a maguk módján mindketten a férfi lelki üdvéért küzdenek, egy másik élet lehetőségét kínálva fel neki. 
Sokkal több minden zajlik hát Jack/Edward/Mr. Butterfly/az amerikai (George Clooney) lelkében, mint konkrétan a vásznon, ahol valóban nem sok minden történik a komótos tempóban folydogáló film alatt: nagy műgonddal fegyvert gyártunk, a papnál ebédelünk, ülünk egy bárban kávét kortyolgatva, autót vezetünk a toszkán lankákon, randizunk az örömlánnyal, célba lövünk az erdőben, vagy bolyongunk a labirintus-szerű, kaptatókkal és lépcsőkkel teli kisváros utcáin. (A táj, vagyis a helyszínválasztás értelemszerűen hősünk lelkének kivetülése, aki saját pszichéjének labirintusát barangolja be).
George Clooney
George Clooney. A kép forrása: PORT.hu
A magányos fegyverkovács belső drámája áll hát a történet középpontjában, kire nézve sokkal veszélyesebb egy pillangó (nomen est omen: egy éjszakai pillangó), mint az őt üldöző svéd bérgyilkosok. Az utóbbiakkal elbánik, hiszen perfekcionista, szakmájának mestere, évtizedek tapasztalata áll a háta mögött, az előbbi azonban olyasmi/olyasvalaki, aki gyengévé teheti és elbizonytalaníthatja, előhozhatja belőle azt az ént, akit már rég eltemetett önmagában. Épp ezért vonul végig a – nem túl eredeti – pillangó-metafora a filmen: Clooney lepkékről olvasgat szabadidejében, a hátát pillangó-tetoválás díszíti, és még női alteregója (a már emlegetett Thekla Reutan) idomainál is jobban ámulatba ejti, amikor az erdőben a hölgyre száll egy ritka lepke.   
Anton Corbijn első, 2007-es nagyjátékfilmje, a Control a Joy Division tragikus sorsú énekesének, a mindössze huszonhárom évesen öngyilkosságot elkövetett Ian Curtisnek állított emléket. Annál a filmnél sem kaptunk konkrét válaszokat, kinyilatkoztatásokat, tulajdonképpen még az sem derült ki belőle, hogy miért ölte meg magát az énekes. Viszont az atmoszféra-teremtésből, az életút laza felvázolásából, a férfi meghasonlásának ábrázolásából, vagy abból, hogy Curtis láthatóan csak a zenén keresztül tudott kapcsolatba lépni a környezetével, az empátiára fogékony néző kikövetkeztethette tettének valódi okait. 
Az amerikai esetében hasonló a helyzet: Corbijn most sem magyaráz túl semmit, a néző érzékenységére bízza, hogy a tulajdonságok és múlt nélküli ember, a hallgatag bérgyilkos motivációit, cselekedeteit átlássa, képzeletben kiegészítse a hiányos képet, meghallja a szereplők által ki nem mondott szavakat. Anton Corbijn a filmjeivel lényegében hű maradt fotós múltjához: még most is sejtelmes portrékat készít, csak most nem a U2-t, hanem egy titokzatos fegyverkovácsot választott témaként.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek