Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM BOSZORKÁNYSÁG

Ian Bostridge és az Europa Galante koncertje / MűPa
2010. okt. 26.
Korántsem tehetségtelen ember Ian Bostridge, bár az énekléssel speciel súlyos gondjai vannak – ez volt az alapvető benyomásom a sokoldalú angol énekes, boszorkányságtörténész és zenei újságíró koncertjét hallgatva. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Hogy is írhatnók le őt egy szóval – avagy, ha másképp nem megy, kettővel? Megvan, itt áll a műsorfüzetben: reneszánsz ember (még mindig megfoghatóbb, mint a „humanista és gondolkodó”); maradjunk talán ennél.

Ian Bostridge
Ian Bostridge

A reneszánsz ember a Fabio Biondi vezette Europa Galante régi hangszeres együttes társaságában adott hangversenyt három nagy XVIII. századi tenorista, Francesco Borosini, Annibale Pio Fabri és John Beard emlékére. Mint azt a történeti hátteret, a három énekes életét részletesen felrajzoló ismertetőfüzet is aláhúzza, a barokk opera von Haus aus nem ismerte a tenor-sztárénekes, mint primo uomo fogalmát (tegyük hozzá, a szólókantáta-irodalomban is csak elvétve akadnak tenorhangra írott darabok). Ez a szerep csak az 1720-at megelőző években bontakozott ki (az ismertető ellentmondásba keveredik a tekintetben, hogy Gasparini vagy Vivaldi kínált-e először fő- és címszerepet tenorénekesnek), s a hangverseny nem közhelyes és nagyrészt igen szép programja jobbára a három – többek közt az említett két szerző és Händel által futtatott – énekes alakját és repertoárját idézi fel. A műsorban Telemann, Vivaldi, Corelli és Händel terjedelmes szvitjei és zenekari operarészletei mellett (melyeket szívesen hallgattunk végig a rendkívül csiszolt, helyenként kifejezetten remek zenekar előadásában, bár néha el tudtunk volna képzelni egy kicsit több érdesebb, „csúnyább” effektust, kevésbé lekerekített zenélést) Caldara, Vivaldi, Boyce, Alessandro Scarlatti és Händel áriái szólaltak meg Ian Bostridge tolmácsolásában. A mindig kissé löttyedt hatású Caldara helyett szívesebben hallottam volna valamit az izgalmas tehetségű Gasparinitól, ha már méltattuk zenetörténeti szerepét tenor-ügyben.

Ettől eltekintve a műsor bővelkedett zenei csemegékben: különösen a megunhatatlan Vivaldi sziporkázó és acélkemény áriája az Ercoléból, valamint Händel két megrendítő szépségű alkotása, a HerculesFrom Celestial Seats” kezdetű áriája, illetőleg a – ráadásként előadott – Scherza infida (az Ariodantéból) szerzett igazi élményt. Itt kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha a már a műsorfüzet oldalakon keresztül sorolja a neveket, címeket és évszámokat a három tenor életéről, akkor megtehették volna, hogy a koncerten megszólaltatott összes szerző (pl. Telemann) adatait is közlik, és egységesítik, hogy a kiragadott áriáknak megadják-e a származási darabját, vagy nem, hogy közölnek-e opusz- és műjegyzékszámot vagy sem. Így például azt gondolhatnánk, hogy a Händel-műveknek csak elvétve van HWV-számuk; az pedig érthetetlen, miért minősítettek át a Hercules oratóriumot operává.

Az est szólistáját, Ian Bostridge-et azonban még csak sommásan jellemeztem. Volt olyan hallgatótársam, aki – lemezei alapján – arra tippelt, hogy a Witchcraft and its Transformations 1650 to 1750 című monográfia szerzője csak indiszponált, talán beteg, azért énekel így. Mindenestre a hangversenyt nem mondta le, indiszpozícióját nem jelentették be, tehát abból kell kiindulnunk, hogy ő így énekel. Annál is inkább, mert az a merev és feszített póz, amelybe minden megszólalása pillanatában helyezi magát – leszegett áll, hátradöntött felsőtest, olyan pozíció, amelytől a hallgató izmai is megfeszülnek –, nos, mindez mély beidegződésnek tetszik, nem pedig holmi pillanatnyi diszfunkciónak. Ugyanakkor Bostridge éneklése mesterséges, valamiképpen a természetes helye mellett történő, matt, bizonyos fokú kappan-kvalitást produkáló hangképzésről árulkodik (talán ezzel függ össze a feszített, még az ujjakat is karikába feszítő testtartás), a hangnak hiányzik a hegye-magva, s talán ezt pótolandó, a hosszabb záróhangokba jól beleröcögtet az énekes. Sok tekintetben a Peter Pearsére emlékeztet ez a hang és kezelésmódja, olasz barokk áriában azonban különösen bizarr hatást kelt.

Amihez azonban Bostridge tagadhatatlanul ért, az egyrészt a dallamrajz érzékenysége, szuggesztivitása és kidolgozottsága, másrészt a szünetek, a megállások, a késleltetések, a lelki folyamatok és szívdobbanások mesteri megformálása. Különösen a korábban említett két Händel-áriában voltak olyan pillanatok, amikor megállt a levegő. Ezekben a pillanatokban őszintén sajnáltam, hogy Ian Bostridge – általában vagy átmenetileg – nem rendelkezik olyan hangi eszkökökkel, amelyekkel kibontakoztathatná zenei-művészi adottságait. Nagy kár.

Vö. Molnár Szabolcs: Eltűnt tenorszínek nyomában 
Johanna: Csalódás és csoda 
Fáy Miklós: Éneklő látnivalók 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek