Herta Müller: A róka volt a vadász
2010.10.27.

A közelmúlt zárójeleit felbontani íróilag mindig roppant kényes feladat. A cselekmény gombolyítása az olvasó által túlságosan is jól ismert környezetben történik, az adott korról, a romániai diktatúra végnapjairól művek sokasága számol be. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

A korszak  miliője számtalan erdélyi író remekében kap felejthetetlen epikai ábrázolást. Számunkra legmaradandóbb Bodor Ádám, sajnos a külföldi irodalomárok figyelmét soha fel nem keltette életműve, amely ebben a témában a reveláció erejével ad számot a diktatúra obszcenitást sem nélkülöző hétköznapjairól, emberi kapcsolatainak összezsugorodó abszurditásáról, de szellemességében egyedülálló karikatúrákban.

Herta Müller, Nobel-díjas erdélyi-szász írónő regényei ezt a traumát igyekeznek irodalmilag hitelesen, a benne élők tárgyiasan kopár, szellemileg ellaposított életérzésein keresztül ábrázolni. Két pólus felé hajlik el ez a hagyományosnak is nevezhető írói attitűd, miközben egyáltalán nem mond le a külső események logikailag realisztikus követéséről: az egyik az írónő stílusának és irodalmi élménybefogadásnak lírai jellege, a másik pedig, ami itt nem akadálya, inkább előnye a regényszerű ábrázolásnak, hogy alapvetően novellisztikusan kerekded történetekkel dolgozik, minden újabb epizód, magyaros kifejezéssel „anekdota” az egész élményvilág, az írói láttatás legfontosabb írói eszköze lesz. Herta Müller nem tehet róla, hogy alapvetően költőileg közelíti meg az összegyűjtött életanyagát, a látszólag kopár, már-már nyelvileg suta visszafogottság (ami Agota Kristof epikáját is jellemzi), itt olyan lírai képek váratlan erővel fellobbanó fényességével világítja meg szereplőinek belső gondolkodását, az egész enyészet egyanyagú torzulásait, hogy némileg ez a költőiség az epikus cselekményfolyás ellenében hat. „A magasról, ahová már a zöld kések sem érnek el, forró levegőből font szél ereszkedik le a szemig, és megfeszül. Ezen lóg a város súlya.” (9.o.)  „Az életkor, amely a gyerek arcára volt írva, nem viselte el a gyerekhangot. A gyerek arca poshadt gyümölcs szagát árasztotta.” (10.o.)

Ebben a lírai közegben aztán feltünedeznek a regény periférikus alakjai, a fodrász, a varrónő, a bádogos, akik maguk is egy kerekded történet hősei, ahol a levágott hajak súlyával és a maradék szövetek mennyiségével mérik ki egy élet várandó hosszát. „Amikor a zsák súlya annyi, mint a férfié, a férfi meghal” (18.o.) – mondja a fodrász.

Ehhez járulnak még a szocializmus kissé fakó valóságának szokványos figurái, a gyári portás, aki minden táskába benéz, az igazgató, aki szabad prédának tekinti a női beosztottakat, a regény mellékalakjai, Ilije, aki délen tölti katonaidejét, Liviu, aki vidékre költözött, hogy a diktatúra fojtó légköréből a magánélet kissé hamis boldogságába meneküljön.

Ami hiányzik, és ez az eddig elmondottakból is sejthető, a regény valódi főszereplői, hiszen a szereplők csak arra valók, hogy meglátásaikon, véleményeiken keresztül ez a színpadként is értelmezhető tér érvényes legyen. Mert Adina, a tanárnő, Paul, az orvos, Pavel, a securitáte nyomozója és Clara, a szeretője, aki Adina barátnője, semmiképpen nem tudják betölteni, lélektanilag érvényessé tenni a regény világát. Ez a lírai hangfekvés, az olvadékony impresszionisztikus ábrázolásmód alkalmatlan a regényhősök jellemének plasztikus kibontására, csak egy skatulyát kapnak, amelyben kényszeredetten magyarázzák, akár egy rosszul megírt színdarabban a helyüket kereső vidéki színészek, hogy miért is ezt a szerepet kapták, ami számukra se lélektanilag, se a regény kissé sematikus világában nem tűnik kellőképpen megindokoltnak. (Pavelnek egyetlen megjegyezhető tulajdonsága, hogy a nyakán van egy anyajegy.) A regény tulajdonképpeni cselekménye olyan, mint egy szocialista-realista szalonregényé, holott minden részletében ellentmondani látszik ennek az egyszerűségnek: Adina és Clara barátnők, Temesváron élnek. Paul, Adina régi szerelme egy rock együttesben játszik, legnépszerűbb számuk felkelti a securitáte érdeklődését, az együttes tagjait kihallgatják, Pavel, Clara szerelme a nyomozó. Hogy Clara miért lesz azzá, s mások miért nem, ez teljesen homályban  marad. Kezdődnek a rendszerellenes megmozdulások-tüntetések, Paul és Adina Liviuhoz menekülnek a várható letartóztatások elől vidékre. Ott élik át rejtőzködve a forradalmi napokat, amikor a félre tájékoztatott diktátor süket fülekre talál a  összehívott tömeg előtt. A többi már ismert...

A diktátor, akinek hajtincse eddig is örökös csillogásában az állandóságot jelentette: „Ami csillog az lát”, mint egy kocsmai verekedésben szíven szúrt paraszt fekszik a laktanya falának elszemetesedett előterében. Azt érezzük, hogy ami csillog, az vak a maga érvényességének történelmi dimenziójában. A sok-sok Bodor Ádám-osan kitűnő részlet megfeneklik valahol az események időtlenségének szűrt homályában . A rezignáció és a pesszimizmus nem önmagukban is evidens értékmérők, a lírai ábrázolásmód csak akadályozza annak az esélyét, hogy több legyen a regény, mint az evidenciák túlhordása, nagyon is egysíkú moralitás, belterjes művészi bűvészkedés. Egy újabb oldalt kaptunk az Európát is becsapó áltörténésekről, miközben nincs kétségünk róla, hogy az írás szándékai szerint a legbecsületesebb ihletből táplálkozott, a tanulság nagyjából annyi: ne cimborálj a nyakán anyajegyet hordó ördöggel! 
 
Fordító:  Nádori Lídia,  Kiadó:  Cartaphilus,  Kiadás éve:  2010,  Oldalszám:  271 oldal,  Ár:  2700 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott