Idegen levelekben kutakodó, magányos postás, szerencsejáték-függő konzervgyári dolgozó és egy elhivatott vécés néni is volt már főhős Kocsis Ágnes eddigi filmográfiájában, ami önmagában is jelentős alkotói következetességet mutat. A fiatal rendezőnő zsenge műveiben jobbára a társadalom peremén élő páriák kerültek fókuszba, ám Kocsis a munkásosztály gondjainak tolmácsolása helyett inkább a cementszürke hétköznapok magándrámáiról mesélt. Szűkös körülmények közé zárt, monotóniába ragadt hősökről szólnak a koraérett vizsgafilmek (Szortírozott levelek; 18 kép egy konzervgyári lány életéből) éppúgy, mint a 2006-os Friss levegő, az első egész estés mozi – ugyanakkor egyként jellemzi őket a finoman ironikus, groteszk hangfekvés, s egyre inkább a kimunkált filmnyelv. Mindezek az erények és kézjegyek Kocsis legújabb művében nagyobb szabású és érettebb formában köszönnek vissza.
A Pál Adrienn főhősének helyzete elődeihez hasonlóan borús és vigasztalan, elvégre még azoknál is lehangolóbb helyen, egy kórházi elfekvőn dolgozik – már majdnem húsz éve. A túlsúlyos Piroska éjszakánként egykedvű tekintettel közlekedik a hullaház és a kórterem között, de éppilyen kozmikus közöny sugárzik az arcáról, amikor rideg otthonában a terepasztalt bütykölő pasijára, Kálmánra néz. S talán idővel és jobb híján maga is befeküdne valamelyik ápoltja mellé, ha egy napon nem venné észre, hogy azok egyikét, egy idős asszonyt Pál Adriennek hívják – ugyanúgy tehát, ahogy Piroska egykori legjobb pajtását az általánosból. Feltolulnak az emlékek az édesszájú ápolóban, s rövidre rá már csomagolni kezd: úgy dönt, hogy megkeresi rég nem látott barátnőjét, még ha az összes volt osztálytársát is ki kell faggatnia, hogy a nyomára leljen.
Ám a rég elveszett boldogság utáni konok kutakodás nem hoz gyors eredményt, mivel a megkérdezettek jószerivel hírét sem hallották Adriennek már hosszú évek óta. Felejteni ugyan nem felejtették el, de Piroska élményeit az általános iskolából már nem tudják ugyanúgy felidézni – történeteikben alig-alig van valami közös, s Adrienn és Piroska személye is gyakran összemosódik. Látszólag mindenkinek egy másik Pál Adrienn rémlik, mintha Piroska egykori barátnője különböző személyekké porladt volna az eltelt idő távlatában. Ám Kocsis filmje elsősorban nem a múlt eltűnéséről vagy az emlékezet működéséről szól, sokkal inkább a hiányról, amely Pál Adrienn figuráján keresztül jelenik meg a szomorkás szereplők – s kivált a főhős – zsákutcás életében. Sokáig úgy tűnhet, az ex-barátnő csupán Piroska homályos délibábja – később azonban némely apró részlet mégis stimmelni látszik, s a kitartó nyomozás idővel értelmet nyer.
 A kép forrása: PORT.hu |
Amiként a Pál Adrienn figurái és cselekményvilága is jócskán megidézik a korábbi munkákat, úgy a képi stílus is emlékeztet az elődökre, kivált a Friss levegőre. Fillenz Ádám kompozícióit nagyrészt geometrikus formák uralják, és az operatőr ezúttal is vonzódik a mélységesen kopár, csupasz terekhez – ilyenformán a szereplők magányát és életük sivárságát egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől. A minimalizmus éppúgy tetten érhető a díszletben vagy a színdramaturgiában, mint a már-már modellszerű, eszköztelen színészi játékban: Kocsis Ágnes újfent amatőr főszereplővel dolgozott, és a Piroskát minden zsén nélkül elővezető Gábor Éva (a Friss levegő Angélájához, Hegyi Izabellához hasonlóan) civilként és abszolút hitellel van jelen a vásznon. Kocsis továbbra is tartózkodik a közelképektől, a feltűnő kameramozgatástól és többnyire az analitikus vágástól is: Kaurismakit idéző, redukált filmstílusa már-már modorosan statikus és visszafogott, ugyanakkor lefegyverző magabiztosságról és érzékenységről tanúskodik.
Kár, hogy a stílusra jellemző ökonómia a nagyszerkezetben már kevésbé érvényesül: a két óra húsz perces játékidő akkor is túl hosszú, ha egyébként nem lenne könnyű egyértelműen felesleges szcénákat megnevezni. Jóllehet a Pál Adrienn kétségkívül kiérlelt darab, talán túlságosan is egységesre csiszolt – aligha található benne fals szólam, ugyanakkor mintha minden ugyanazt a dallamot zengené. Éppen ezért pedig nagy luxusnak tűnik, hogy a vágóasztalnál megengedőbbnek voltak az alkotók önmagukkal, ugyanis a hasonszőrű, valamelyest önismétlő, néhol életidegen dialógokkal teli jelenetek csupán tovább erősítik az egyre eluralkodó egyhangúságot, amely nem mindig válik javára Piroska csendesen megindító történetének.
A film a 42. Magyar Filmszemlén elnyerte a szakmai zsűritől a játékfilmes kategória Fődíját és Produceri Díját, Juhász Róbert hangmérnök az Arany Mikrofon Díjat, valamint a Közönségfilm Díjat is.