Louise Lecavalier-t szikár, fiús alakja, kidolgozott izomzata, koncentrációs képessége, céltudatossága leginkább egy élsportolóhoz teszi hasonlóvá. Lecavalier fergeteges technikájú androgün ikon, aki elérhetetlenül magasra tette a mércét ezen az estén (is). A pályája sem mindennapi persze, huszonkét évesen az 1980-ban alakult, Édouard Lock vezette La La La Human Steps egyik csillaga lett, és tizennyolc éven át kápráztatta el a nézőket Lock félelmetes virtuozitást igénylő darabjaiban.
Amit most, 2010-ben a Trafóban láttunk, bármennyire is furcsa, már a „megszelídült” Louise, korábban ugyanis még nyersebb, gyorsabb, faunszerűbb volt. (Igazán érdemes rákeresni a neten: a zabolázatlan, platinaszőke, lobogó hajú amazon majd minden La La La videón ott tombol a főszerepben, minimum a Human Sex című darabjot kötelező megnézni 1986-ból.) Louise Lecavalier pár éve úgy döntött, önállósul, és létrehozta a Fou Glorieux nevű társulatot. Gyereket negyvenkét évesen vállalt – rögtön ikrei születtek –, s ez csak azért érdekes, mert alapesetben ez azt is jelenthette volna, hogy vége szakad a ragyogó pályának. Nem így történt: Louise Lecavalier változatlan vitalitással, szikrázó energiákkal lép színpadra, újra a levegőbe karcolva védjegyévé vált, vízszintes piruettjeit.
A táncosnő két, egymástól elütő produkciót hozott Budapestre. Az elsőt, a Gyerekeket Nigel Charnocktól, a DVD8 alapítójától, a fizikai színház mesterétől. A darab egy párkapcsolat alakulását, tipikus stádiumait tárgyalja, a szenvedélyes viszonytól az együttélés nehézségein át a gyerekek érkezéséig. Louise Lecavalier partnere Patrick Lemothe, aki mackósságával „húzza le a földre” virtuóz módon repkedő partnerét. A kettejük közti technikai különbség persze zavaró is lehetne, de így még feltűnőbb az alapvető ellentét: mit kezd egy megszállott tehetség a mindennapokban, hogyan boldogul egy testét tökéletesre tréningező, megszállott, perfekcionista lény az egyszerű halandók között.
 Néhány percnyi Lock. Fotó: Felvégi Andrea (A kép forrása: Budapesti Őszi Fesztivál) |
Patrick Lemothe és Louise Lecavalier kettőse érzelmileg nagyon is jól működik, a Gyerekek fő érdeme pedig éppen az érzelmi hatás; az, hogy a koreográfus, Nigel Charnock teljesen illúziómentesen, nyersen, őszintén mesél a szerelemről, gyerekvállalásról, alkotásról. A koreográfus persze tabut hág át például akkor, amikor az alkotó munka akadályaként láttatja a családot, ráadásul mindezt női szemszögből mutatja meg. Pedig pontosan ez történik: látunk egy férfit és egy nőt, akik éppen próbálnak, belemerülnek a munkába, amikor hangos gyereksírás zavarja meg őket. A nő mély lélegzetet vesz, sóhajt, fel-alá járkál, mint egy ketrecbe zárt vad, majd ingerülten elsiet.
A zene használata rendkívül ironikus: mintha csak egy zenés, párkapcsolati szappanopera egyes felvonásait követnénk. A koreográfus megtartja és rafináltan kifordítja a felhasznált zenék jellegzetes modorát: Janis Joplinra szenvedélyes és nyers kettős esik, a Puccini-áriára pedig egy pimaszul teátrális és érzelgős jelenet. A „meséld el az életedet zenéken keresztül”-tematika jóval gunyorosabb és keserűbb, mint elsőre látszik. Nyilván kizárólag népszerű számokkal érdemes operálni, olyanokkal, melyekhez mindenkinek van valami viszonya, és érdemes rájátszani ezekre a beidegződésekre, hiszen ezeknek a zenéknek megvan az ügyesen hasznosítható asszociációs köre. A történetmesélés szerepét – mely a mozdulatokból szerencsésen hiányzik – a koreográfus a zenére ruházza át, ráadásul ez a szerkesztési mód lehetővé teszi az egyes jelenetek közti radikális stílus- és hangulatváltásokat. Dance me to the end of love – énekli Leonard Cohen, miközben a pár egy gyengédnek induló békülési kísérlet után esik egymásnak. Iszonyatos attak ez: záporozó ütések, rúgások fordulnak át táncmozdulatokba, a két szereplő saját nyers, ösztönös erejét szikráztatja össze – kímélet nélkül. A klasszikus felállás is érvényét veszti: a táncosnő lazán megemeli és elhajítja férfi partnerét. A verekedés olykor még ölelésbe fordul, de alapvetően két teljesen kiábrándult lény áll egymással szemben, akiket szinte már csak a közösen véghezvitt érzelmi pusztítás tart össze.
Akinek viszont lassú és nyomasztó volt ez a nyitó darab, és a „régi” Louise Lecavalier-t várta vissza, annak a Néhány percnyi Lock jelentett igazán örömet. Itt kapta vissza igazán a közönség azt a táncosnőt, aki gond nélkül írja felül a gravitációt, követhetetlen tempójú, vízszintes forgásaival, veszélyes ugrásaival, pörgő testtel hasítja a levegőt. Halk, gyors suhanásokkal kísért, kockázatos, örvényszerűen kavargó a koreográfia, melyben a szintén nagyon technikás Elijah Brown Louise Lecavalier partnere. (Róla különben kiderült az előadást követő beszélgetésen, hogy a továbbiakban a Cirque de Soleil-ben képzeli el a karrierjét, azaz a kortárs tánc világától talán épp ezzel a darabbal búcsúzott.)
A Néhány percnyi Lock a táncosnő utolsó La La La Human Steps-beli munkáiból, a Lock 2 és a Salt című koreográfiáiból tartalmaz részleteket, újragondolva. A táncosnő cikázó-repülő-pörgő teste mintha egy tökéletes humanoidé lenne. Izgalmas, hogyan tudja megőrizni nyers, vakmerő, ösztönös, zabolázatlan kisugárzását, miközben egy gép kíméletlen precizitásával mozog – ez számomra rejtély. Pengeéles mozdulatok, karcos egyéniség, minden szentimentalizmust nélkülöző szenvedély – végre egy illusztris fesztiválvendég, aki alaposan felkavarta a levegőt maga körül.