Nagy Csilla: Gyár; Fehér Ferenc: STiX66 / Artus Stúdió – Thália Színház, BŐF 2010
2010.10.26.

Gyártelepen bóklászunk, üvegcserepeken taposunk, őszi avarban gázolunk – tánc a hidegben. Valaki eszmél, valaki küzd, valaki fut – tánc a melegben. Monodrámák kint és bent a Fringe Pécs 2010 díjazottjaitól. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Ha nincs kőszínházad, ha nem fogad be a befogadó, ha unod a rutin plüssmelegét, ha fáraszt a társulati lét, ha zavar a tükörből rád tekintő ismerős arc, ne vacakolj, csinálj színházat ott, ahol vagy, abból, amit találsz, arról, akit ismersz (?), annak, aki követ téged. Verd le a lakatot, nyisd meg a gyárat, vedd birtokba a teret, azonosulj vele, tedd magadévá. S szállj magadba. Kérdezz, analizálj, tárj fel, hogy közelebb juss, jussunk… Mihez is?

Képek a Gyár című előadásból
Képek a Gyár című előadásból
A táncosként indult, majd Goda Gábor társulatához csatlakozva egyre inkább performerkülsőt öltő Nagy Csilla riasztóan vékonyodó alakjával riasztóan pőrére vetkező alászállást kínál a kilátástalanság bugyraiba az Artusnak is otthont adó Sztregova utcai gyártelep elzárt, kihűlt, lepusztult első emeleti tereiben. Szerepből szerepbe bújva, mint afféle lelki-idegenvezető (lelkiidegen-vezető) bújócskázik velünk és önmagával teremből ki, terembe be: a lepattant helyszín hitelesen kongja vissza a szövegben és mozgásban feltálalt szellemi, lelki, testi kiüresedést, a depresszió lefagyasztó-lefogyasztó tüneteit. De vajon tényleg szerepek ezek, vagy a személyesből témát és erőt merítő őszinte öndokumentumok? Vallomás és terápia, vagy az előadó játéka által hitelesített fikció e talált térben megszülető talált színház? És ha ez is, az is, akkor melyik milyen arányban van jelen? 

Van, amikor kézenfekvő a válasz, van, amikor lebegtetve marad; s e kettősségből származó feszültség mindvégig érzékenyen ott vibrál az előadásban. Persze – sétálós színházi szerkezeténél fogva is – sok a fehér folt, a fekete lyuk, a jelenetek a maguk puritán koszlottságában és egyszerűségében mégis hatásos, víziószerű látomássá növekednek. 

Az előadás nyitó képe, a második emeleti hosszú folyóson nyűtt világoskék kabátban s szakadt házipapucsban elénk csoszogó Nagy Csillával, nyilvánvalóan szerep. Ki is lóg kicsit fiatalsága a viceházmesternői, gondnoknői köpeny alól. Egy szinttel lejjebb sétálunk, vasajtó nyikorog, betuszkoljuk magunkat a sötét terembe. Villanykörte gyúl, Nagy átöltözik, miközben beszél: hol gyár állott, most kőhalom, a művészek is leálltak a művészkedésükkel, de ő megmutat mindent, kövessük. Vörös ruhában lép át a szomszédos szobába, ahol Mozart szól, s láthatatlan táncost instruál. Azon vívódik, vajon hol és mikor veszett el a tánc, s visszatalál-e még hozzá valaha? Ez már bizonyosan nem szerep, ez ő maga. Újabb átöltözés, újabb terem: kartonpapírokon hajlong, csúszik, fetreng, fekete öltözete szürke lesz a rátapadó portól. Ami másnak ágy és takaró, neki színpad, de ez a tánc legalább olyan fájdalmas, mint amazok mozdulatlan, fedél nélküli élete. Aztán eltűnik a szemünk elől. A terem átellenes sarkában pillantjuk meg újra, négykézláb, hídba hajolva, lassan menetelve egy szembevilágító reflektor éles fényében. Hosszan, mozgásban látni ezt a kifacsart pózt, szinte egyet jelent a test és a végtagok helyzetéről alkotott kép elvesztésével. Nagy közben újra mesél: „valakiről” vagy „valamiről” (lehet élettárs, démon, ajzószer stb.), akitől/amitől hét évi együttlét után szabadította meg egy bizonyos Mr. Gordon – hogy most az ő rabja legyen. 

Fotók: Felvégi Andrea
Fotó: Felvégi Andrea
Újabb helyiség következik. Meztelen hát, égnek meredő csupasz farpofa és két vékony kéz játssza el, gesztikulálja le a magnóról hangzó történetet: egy lányról, akinek az apja mindig is fiút szeretett volna helyette. A következő pici szobában hősugárzó ont meleget, őszi levélillat és susogó hang árad, bokáig gázolunk az avarban, míg a táncosnő a lábak között tekerőző, surranó koboldként apró elemlámpákat nyom a kezünkbe. Kilépve onnan, fővilágosítók leszünk: lámpáink fényében egy gyermekszerű lény sikít, visong, ordít, rohangál önmagából teljesen kikelve a sivár falak között (talán ez az előadás legkevésbé sikerült jelenete, a zavarodottság igen sarkos ábrázolása miatt). Vörös „szőnyegen” lépünk be az utolsó terembe, az ismét piros ruhát öltő táncosnő küszöbön heverő „testén keresztül”: minden sugárzóan kék, szinte földöntúli fényben úszik, füst gomolyog, középen ócska raklapokból emelt, futószőnyeggel borított ingatag lépcsősor vezet fel az óriási ablakig, a szélén gagyi színes égősor ragyog, s üvölt a Dancing Queen az Abbától, míg Nagy Csilla – mint egy kifutón – királynői méltósággal végigvonul a termen. 

Körmendy Pál látványtervező záró képe olyan, mint egy álom, éles kontrasztban a korábbi térkezeléssel, amely a hideg, karcos, kozmetikázatlan valóságot engedte érvényesülni. Ez az álom a nyomor álma, amelyben öntudatlanul s pillanatokra bárki könnyedén elszállhat, hogy aztán törvényszerűen visszapottyanjon a realitásba. Nagy Csilla is átöltözik, hogy – keretes szerkezetet rajzolva – újra gondnoknőként megjelenve, csoszogó papucsban engedjen utunkra bennünket. 
 
Bizonyos értelemben nehéz túllicitálni az önátadásnak azt a fokát, ami Nagy Csillát hajtja. Nemcsak érzelmileg, pszichikailag, hanem fizikailag is. Úgy mozog a térben, úgy hajtja uralma alá a lepusztult gyárcsarnokot, olyan gátakat nem ismerő elszántsággal, szinte a testi épségét is veszélyeztetve, mintha az élete függne tőle. 

Képek a Stix66 című előadásból
Képek a Stix66 című előadásból
Fehér Ferenc STiX66 című szólójának szintén sajátos kovásza az önátadás; csakhogy itt mindez nyomatékosan a testből, a testi létezés zsigerekig ható állapotváltozásiból kúszik elő. Mert nem akármilyen test az övé, s nem akármilyen a szellem sem, amely indukálja, ha az és úgy jön ki belőle, ami és ahogy. Egy ösztönvezérelt, belső erők által „mozgatott”, organikus alak- és formaváltozás-sorozat. Nem tánc. Plasztikus fejlődésrajz. Lélegző organizmus. Test-lélekvándorlás. 

Nem tudom, hogy koreografálás közben szokott-e Fehér (tánc)tükörbe nézni, és ha igen, rácsodálkozott-e valaha is önmagára, esetleg nem döbbent-e meg a saját tükörképe láttán  – mert a nézőnek most mindenesetre része van ebben az élményben. Fehérnek szó szerint minden izma, porcikája dolgozik – és megdolgoztatik, a kislábujjától a fülcimpájáig. Teste olyan metamorfózisra képes, amit (nagy szó, de így van) embertől nem is remélnénk, nemhogy elvárnánk. Ráadásul olyan fölényes magabiztossággal visz véghez minden mozdulatot, olyannyira ura a testének, hogy az egyszerűen lenyűgöző. Feltehetően csak az tudja, mi megy ilyenkor végbe az emberi test(b)en, szellemi és fizikai értelemben, aki táncolja a darabot, az a néző is legfeljebb csak sejti, aki későn távozva még látja őt hosszasan nyújtani, lazítani a színpadon előadás után. 

Fekvő alak. Zokni, térdvédő, fekete zsákruha. Fejét a földhöz passzírozza, kezét a hasa alá szorítja, lábát görcsösen szétveti. Ebből a pózból indul az első szekvencia. S addig jut el, amíg tónusos, görcsös mozgások közepette négykézlábra vajúdja magát és felfedi a tekintetét. Feje rázkódik, mint vihar cibálta gyümölcs a fán, szinte lerepül a nyakáról. Minden szekvenciának megvan a saját központi motívuma: egyszer a kéz, a kar hihetetlen vibrációja, máskor a falhoz csapódás, megint máskor a boksz, legvégül a futás. Az egymásból továbbgörgetett, s önállóan is körbe záródó etapokat rövid szünet tagolja (kis séta, átöltözés stb). Olyan koncentrált figyelmet követel az előadás táncostól és nézőtől egyformán, hogy szinte jólesik e kis pauza.  

Fotók: Kállai-Tóth Anett (A képek forrása: Budapesti Őszi Fesztivál)
Fotó: Kállai-Tóth Anett (A képek forrása: Budapesti Őszi Fesztivál)
Bár a koreográfia íve egyértelmű – a talajon kezdődik (öntudatlan lényként), s állva, futva zárul (gépies emberként) –, mégis tartózkodnék attól, hogy egyfajta evolúciós fejlődéstörténetet olvassak bele. Mint ahogy az animális vagy az animálisra utaló mozgások láttán sem gondolom, hogy Fehér állatot kíván utánozni vele. Inkább az „egyszerű létezés”, a „levetem a semmiféle ruhámat, meztelenül vagyok” állapot szintagmái ezek (idézetek a szórólapról!), s épp annyira függnek össze egymással, mint amennyire nem.  

Fehér Ferencnek idén ez már a második bemutatója, ami kiemelkedik a hazai kortárs tánc mezőnyéből. S ha hozzávesszük, hogy a MU Terminál szeptemberi A estjén egy friss, fiatalos produkcióval „táncpedagógusként” is jól vizsgázott, talán nem elhamarkodott kijelenteni, hogy ez az év – a Juhász Anikóval történt 2007-es szakítást követően – végre meghozta számára a várva várt szakmai áttörést. Éppen ezért most kell igazán vigyáznia arra, nehogy túlvállalja magát, és idő előtt felélje a tartalékait. Inkább hagyja szép türelmesen beérni a dolgokat.
 
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Gyár,  Rendező, előadó:  Nagy Csilla,  Alkotótárs:  Tucker András,  Látványterv:  Körmendy Pál,  Technikai alkotótárs:  Kocsis Gábor,  Helyszín:  Artus Kortárs Művészeti Stúdió,  Cím:  Stix 66,  Koreográfia, zene:  Fehér Ferenc,  Előadó:  Fehér Ferenc,  Jelmez:  Simon Judit,  Fény:  Pelle Zoltán,  Hang:  Kovácsovics Dávid,  Helyszín:  Thália Színház Új Stúdió
Megítélt támogatás: 25 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Budapesti Fesztiválközpontnak a 19. Budapesti Őszi Fesztivál megrendezésére (2010)