Koncertjének beharangozói is kitérnek arra, hogy a mindig sötét Armani-öltönyökben mutatkozó szólista – az Esquire magazin listáján – besoroltatott a világ ötven legszebb férfija közé.
 Chris Botti |
Az érzékenyebb, Miles Davis muzsikáját kedvelő jazzrajongó olykor bizony már Chris Botti nevének hallatán elfordítja fejét. Annak ellenére, hogy Botti egyértelműen Davis soundját kívánja utánozni. Hisz, mint szinte minden valamirevaló mai jazztrombitás, ő is Davis örökösének vallja magát. Botti legutóbbi lemezei tipikusan azoknak készültek, akik a gyertyafényes vacsorához Frank Sinatra-válogatást tesznek fel, és idegenkednek még a könnyű népszerűségért oly sok engedményt tevő Diana Kralltól is. Azoknak, akik arra vágynak, hogy a meghitt pillanatokban ne zavarja őket a zene, csupán szóljon. Chris Botti tehát egy Amerikában népszerű, szórakozató műfajban jeleskedik, e műfaj – a filmes betétdalokra és score-okra (kísérőzenére) építő esztrád – képviselőitől nem várható el túlzott eredetiség, sem egy elszállt szóló. A smooth jazz ászai viszont azt nagyon érzik, mire vevő a közönség: érzékenyen tudják szolgálni és kiszolgálni hallgatóikat, s hozzá rendre tudnak valamit, ami a védjegyükként azonosítható, ami hitelesíti őket, mint jelentékeny alkotókat. Ez a hozzáadott – nemritkán cirkuszi – elem azt is elhiteti a megbűvölt hallgatósággal, hogy az előadó nem akárki ám, ha akarta volna, lehetett volna a legjobb filharmonikus zenekarok megbízható szólistája, szerezhetett volna magának a legjobb jazz klubokban, Chicago alvilágában is nevet.
A truváj, amit Botti mindig bemutat, hogy egy adott hangot nagyon hosszú ideig tud kitartani. Vitálkapacitása a szép emlékű Maurice André luftjához mérhető. Nem kellett sokáig várni, hogy megmutassa, mit tud, s hogy elérje, elámuljon a közönség. Már az első szám – az Ave Maria (e borzalmasan érzelgős dalocskával hírbe hozzák rendszerint Bachot és Schubertet is) – végén több mint egy percen át tartotta ki a lezáró A hangot. A közönség már a harmincadik másodperc után ujjongva ünnepelte. Botti azonnal megvette a Kongresszusi Központ közönségét. Egyebekben nem keveset beszélt, de nagyon kimérten; minden megnyilatkozása az intelligencia és a hűvös elegancia olyan párosítása volt, hogy csupán e rövid bevezetőivel is le tudta volna venni a lábáról a hölgyeket.
Kísérőzenekara két billentyűsből, egy bőgősből, egy szólógitárosból és egy dobosból állt. Mindannyian, különösen a basszusgitárra is átváltó bőgős, rendkívüli zenészek. Nemcsak azért, mert mindvégig feszülten – és a feszültséget fenntartva – figyeltek Bottira. Hanem mert szólóik elfértek volna a legjobb jazz stúdióalbumokon. Bár igaz, ami igaz, azokból éppen a szabadság hiányzott, ha valaki, hát éppen a bőgős volt egyedül – némely pillanatban – teljesen elengedett.
Az első számot – és majd minden népszerű filmes zenét – a szintetizátor mellett munkálkodó üres, édesen búgó gép-akkord kísért. Ha csak ez lett volna a koncerten: a Cinema Paradiso kísérőzenéje, Burt Bacharch-dal, a Misszió zenéje (Morricone nagy kedvence Bottinak), Botti legnépszerűbb lemezeinek a Botti in Bostonnak és az Italianak a részletei – a recenzensnek akkor sem lehetne oka panaszra. Ezek szépen, hegedűssel (Caroline Campbell hegedűjátéka olykor zavaróan cukormázasra sikeredett), énekessel (a Rolling Stones vokalistája, Lisa Fischer hangja sem egyedinek nem mondható, sem erőteljesnek, a magasabb hangokat igen óvatosan abszolválta), s hozzá erősítve lettek elővezetve.
De a számok mintegy harmadában Botti többet mutatott az esztrád zenésznél. Nem tudom, minek köszönhető, talán annak, hogy amikor Miles Davisről kérdezte a közönséget, sokan felették a kezüket és ünnepeltek, de tény, Botti Chet Baker és Miles Davis felségterületére evezett. Már a második számból – a When I fall in Love címűből – kiiktatta a gép-akkordot, hagyta a zenészeket, hogy triót alkotva megmutassák, mit is tudnak, mi is az igazi jazz, és maga is – igaz kicsit óvatosan – beszállt: ráfújt hihetetlen magas hangokat, pontozott ritmusra épülő improvizációkat a trió zenéjére. A koncert ezt követő részében ilyen messzire azután már nem merészkedett, nem volt többé annyira bátor, hogy kilépjen a műfajból. Még Davis Flamenco Sketches-ét is óvatosabban adta elő, de ebben is volt némi félreismerhetetlen jazz-es lüktetés, s ez sem nélkülözte a disszonáns, a vadabb hangokat. Ugyanakkor azt a selymes, nagyon puha hangot, amit Davis fúj e szám elején, Botti nem tudta produkálni, ahogy a rá következő, váratlan magas hangok sem voltak elég élesek.
Botti mindazonáltal egészen remek muzsikus: Leonard Cohen Hallelujah című slágerét visszafogottan, nem könnyeket facsarva, hanem könnyeket előcsalogatva adta elő. Aki arra vágyott, hogy elfelejtsen adótörvényeket, munkahelyi gondokat és családi bajokat, annak kapóra jött ez az egyetlen percében sem unalmas koncert. És Bottinak ez is a célja. Nem akar többet, csak elfújni a gondokat.
A koncert végén a közönség a lábai elé járult: elhagyta a székeket és a (filmbetétes) ráadást már közvetlenül a színpad előtt ünnepelve hallgatta végig.