Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PROFÁN SZENTSÉG

Sasha Waltz & guests: d’avant / Madách Színház, BŐF 2010
2010. okt. 17.
A mívesen szórakoztatóra csiszolt felszín alól vallások, korok, kultúrák és a ma komor füstfelhője gomolyog elő fojtogatón, akár a színpadról fel-felszálló finom téglapor. A Sasha Waltz & guests fellépése pirosbetűs ünnep a Budapesti Őszi Fesztiválon. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.

Mindjárt tisztázzuk is: a névadó Sasha Waltz sem előadóként, sem alkotóként nem vállalt szerepet a produkcióban. A Sasha Waltz & guests egy 1993-ban Berlinben Waltz és Jochen Sandig rendező által alapított produkciós cég neve, amely az új német színház középnemzedékéhez tartozó koreográfusnő munkái mellett független nemzetközi kulturális irodaként a művészeti élet legkülönbözőbb területein dolgozó alkotók összefogásával hoz létre nemzetközi színházi projekteket, majd gondozza és utaztatja is azokat. A Sasha Waltz & guests mára Európában az egyik legjobban csengő kortárs (tánc)színházi branddé nőtte ki magát a mintegy huszonöt ország sok száz művészét helyzetbe hozó tevékenységével és az alapítása óta színpadra állított közel hatvan produkcióval. Sasha Waltz neve tehát szellemi, minőségi védjegy azokon az előadásokon, amelyek születésénél az iroda bábáskodott. A d’avant 2002 óta része a jelenleg mintegy húsz művet „forgalmazó” aktív repertoárnak.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Bár Waltz nincs, vannak azért mások, kortárs tánc körökben nem kevésbé ismert alkotók, akik rendezői, koreográfusi és előadói minőségben is jegyzik a darabot. Négy férfi, négy nemzetközi hírű táncos-koreográfus: a DV8-ben is megfordult spanyol Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola és a kanadai Luc Dunberry Sasha Waltz közvetlen környezetéből, illetve a két „ex-alanplatelista” (Les Ballets C de la B), a táncos karrierjét Wim Vandekeybusnál indító francia-belga Damien Jalet és négyőjük közül talán a legismertebb, a gumiember, Sidi Larbi Cherkaoui. Ami a táncon kívül összeköti őket – s ami ennek az előadásnak a hangzó rétegét is adja –, az meglepő módon a középkori polifon zene, mely itt és most a táncosok saját hangján szólal meg élőben. S nemcsak egyszerűen megszólal, de cseng, árad, vibrál. Idehaza általában fázunk attól, ha egy táncos a színpadon beszélni kezd (nemhogy énekelni!), no már most itt zeneakadémiai koncertminőségben csendülnek fel a bonyolult többnyelvű és többszólamú énekek, miközben a szereplők természetesen teszik a dolgukat, azaz táncolnak. Ketten közülük ugyan konzervatóriumi szinten tanultak régizenét, a zenei vezető és betanító Diaz de Garaio Esnaola például végzett kontratenor, de ez ilyen formában most mégsem az énektudás csillogtatásáról szól.

Nagyon nem. Az ének, e hol felerősödő, hol visszavonuló középkori polifon dallamvilág ugyanis csak az egyik alkotóeleme négyőjük színházának: szinte kozmikussá, szakrálissá tágítja a teret, míg a színpadon igencsak görbe tükör van tartva mindannak, amit szentnek, magasztosnak, hovatovább mélyen emberinek gondolunk vagy hiszünk. Egyéni, közösségi, társadalmi elköteleződések és magatartásminták nem mindig szívderítő élveboncolása zajlik, nem bölcsészi magaslesről, hanem a humor lényeglátó optikáján keresztül láttatva, miközben az előadás reflexióként használja a mindennapok legbanálisabb pillanatait is. Szó nem hangzik el, csak szépen egybeöltve előkúsznak a patikamérlegen kimért, a mondanivalóval milliméterre összecsiszolt táncképek és mozgásetűdök, mellőzve a didaxist, a rutinszerű megoldást és a hagyományos táncos elbeszélést. Nem a táncmozdulatok szólnak itt valamiről, hanem a szüntelen mozgásban való gondolkodás teremt olyan helyzeteket, amelyek közvetett vagy közvetlen felismeréssel járnak. Vagy nem, mert ilyen is van, amikor szándékosan megvezetnek bennünket, és nem az elsőre kézenfekvőnek tűnő jelentés lesz a befutó, hanem a nem várt második, harmadik, sokadik.

SashaWaltz%20(2)Az előadás nem válogat a színházi eszközökben, vagy éppenhogy nagyon is megválogatja, mikor mit húz elő a tarsolyból. Így zárkózik fel a kontakttánc-elemeket előszeretettel alkalmazó, túlnyomórészt táncos, mozgásszínházi kifejezésmód mellé az akrobatika, a cirkuszi mutatványosság, esetleg a popesztrád (lásd az egyetlen, mikrofonba énekelt dalbetétet, Bonnie Tyler Turn around című slágerét), hogy együtt felejthetetlenül izgalmas összművészeti formát öltsön, nem túl távoli rokonságba kerülve Pina Baush táncszínházával vagy Nagy József korai műveivel.

A színpadon nincs semmi, egyetlen „bútordarab” sem, ami a zene nemességét, szakralitását visszhangozná. Átlagos, szürke és koszos, de jelentőségteljesen szimbolikus a tér: a hátsó fal teljesen beborító alumíniumszerkezetes építési állványzattal, az itt-ott szakadtan lógó védőhálóval, a le- és felcsapható létrákkal, a tűzoltó-csúszdával és az üres térrel, amelyen, mintha szándékosan takarná el a forgószínpadot, csigaformában lerakott poros téglamező terül el. Könnyen kitalálható, mi szorul renoválásra: hát persze, hogy a világ, amelyben élünk.

Az előadás nyitóképe kis vallástörténeti perirat. Egy „kereszt” imbolyog, forog, totyog a tengelye körül, ami/aki egy széttárt karú ember, kis kerek sapkával a fején, mely ugyanúgy lehet sábeszdekli, mint muzulmán vallási fejfedő. Madárijesztőként széttárt karjait ruhán átfűzött bot merevíti. Hármas vallási szimbólum egy jelképszerű figurán, amely máris számos allúziót kínál (lehet maga a Megfeszített, jelképezheti a három vallás központját, Jeruzsálemet, tágabb értelemben pedig lehet a vallás, a hit megszemélyesítője – a profanizált játék egy-egy részlete a maga módján mindegyik eshetőséget felkínálja). Megdobják fekete félcipővel, ő imbolyogva eldől, bele a porba, majd visszavágja a lábbelit. Emberek jönnek, megmustrálják, felveszik, játszanak vele, forgatják a testükön, akár valami testakrobaták – a keresztember csak a szemét forgatja nemtetszőn. Aztán ismét a földre kerül: leteperik, inzultálják, mire a középső ujjával bemutat. Ám ahogy forog, pörög a vállak fölött, lábak között le és fel, akár egy hullámvasúton, ő maga is sebeket oszt, mert van, aki arra használja, hogy másokat kaszáljon el vele. Bár elbeszélve mindez komolykodóbbnak tűnik, mint élőben, az előadásmód végtelenül ironikus és humoros.

Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Őszi Fesztivál)
Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Őszi Fesztivál)

Később a keresztembert úgy, ahogy van felakasztják, a harang nem érte, hanem vele, általa szól. Leszedik. Aki megöleli, maga is keresztformát ölt. Van, hogy egyszerre négy keresztember forog a térben, mint lassú, kozmikus propellerek. Sziréna vijjog, a világ piros-fehér szalaggal elkerített háborús övezet lesz. Először béketüntetőként, majd minden ellen és minden mellett egyszerre protestáló és éljenző tömegként vonulnak. Össztüzet zúdítanak a hippis válltáskákból előkerülő különféle tárgyakkal a láthatatlan ellenségre – majd egymásra is. Visongás, zajongás. Elutasított békejobbok, végül egyfajta beletörődöm-kiegyezés, amely kézfogós kontakttánc. Valaki a földre kerül: nyújtózik, kígyózik, pörög, forog a porban, nem önszántából persze, hanem védve magát a fölötte ugrándozó három pár láb elől. Ugyanő focilabda lesz meg bíró egyszemélyben, akivel barátilag eldekázgatnak-elpasszolgatnak a többiek. Felszisszen a nézőtér, amikor labdakezelés ürügyén egyikük a labdát játszó személy fejére lép. Piros lap lesz a jutalma (de hát csak a labda volt!).

Közben a téglák nagy részét felszedik: oszlopok épülnek belőlük a rajtuk egyre magasabban lépdelő férfiak talpa alá, meg felállított, hosszan kígyózó téglasor az építési állványzatig, amely dominóelvszerűen dől össze, hogy pillangóeffektust okozzon – az utolsó tégla eldőlésekor iszonyatos robajjal omlik be az ácsolmány egyik fele. A zárókép – hihetetlenül gyors és szellemes ruhaváltásokkal – az ember stációit járja le a születéstől az örökre rácipzározódó hullazsákig, maximum félpercben (szó szerint, hiszen a jelenet addig tart, amíg egyvalaki komótosan kisétál a színpad mélyéről a rivaldáig). A téglákból sírhalom lesz, a keresztember botja rajta a fejfa. Oldalt valaki csendesen vizelni kezd, és csak vizel, vizel, az egyik „sírásó” tisztára mossa magát benne. Ő már nem vétkes. Ének zeng most is, visszavonhatatlanul, közben lassan leveszik a fényt. Olyannyira lassan, hogy bár mindig sötétedni látszik a színpad, úgy érzékelni, teljes sötétség talán sohasem lesz.

Vö. Halász Tamás: Kvadrofónia 
Horeczky Krisztina: Erőszakik 
Lőrinc Katalin: Egy műfaj helyszínt keres 
TPP: A középpontban 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek