Dorota Masłowska: Két lengyelül beszélő szegény román / Kamra
2010.11.09.

A kortárs világdráma lomhán működő futószalagjáról ismét legördült egy félkész termék. A hazai ősbemutató révén tetszetősen semmitmondó csomagolást kapott, amitől nem lett jobb, de rosszabb sem. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Borbély
Borbély Alexandra, Dankó István és Elek Ferenc
A Kamra régóta szívesen fordul a közép-kelet-európai szociodrámák, a kontinens bugyraiban élők világa felé. A sikerek közül elég az orosz hírhozó Fekete tejre emlékeztetni; a Katona József Színházból pedig épp most kerül át ide a szerb Sáskák. Más premierek részértékeik ellenére hamar felszívódtak a közöny itatósán. A sor a pályáját tizenévesen kezdő – jelenleg huszonhét éves –, lengyelországi babérokban és nemzetközi elismerésekben nem szűkölködő Dorota Masłowska darabjával folytatódik, melyet Pászt Patrícia a félig-negyedig homogén, nyers euronyelv mentén, gördülékenyen tolmácsolt, a szövegalakítás lazaságait, zavarait szükségképp ki nem küszöbölve.

A Két lengyelül beszélő szegény román tehát ezúttal magyarul beszél. Hiszen amennyire kétséges (de nem teljesen zárható ki) románságuk, annyira lehetnének épp magyarok is az úton, országúton kaland- és csapdatípusba zuhanó, szakadt és betépett fiatalok, Parcha és Dzsina. Dankó István és Borbély Alexandra e.h. az átvitt értelmű cigánykodás értelmiségi válfajában mozgatja a múltjukat vesztett, jövőjüket nem látó vándorokat, még akkor is, amikor a figurák lumpen színeit engedik szabadjára. Valójában semmit sem tudunk a drogtól tudatkiesésben szenvedő csavargókról (akár még a kábítószert is megkérdőjelezhetjük), ők pedig egymás félrevezetésére, maguk mentségére és a mi megrökönyítésünkre mindenféle szerepeket agyalnak ki: filmszínész-, pap- és rablógyilkos szerepet, anya-, kurva- és robotgép-szerepet. A kevéssé érdekes és alig poétikus megfoghatatlanság fejezné ki az alkalmi pár esendőségét, iránytalanságát, otthontalanságát, egymás iránt is gyanakvó társtalanságát. A lehető legegyszerűbben jelenetező stációs dráma a maga autóstopos, megpihenő, támaszkereső állomásaiból sem igen tud kikeveredni, ezért aztán bedobja a „színház az egész” fogását: Dzsina – élő videón követhetjük – az öltözőbe masírozik, és (hiába lohol utána Parcha) felakasztja magát. Vagy sem. Hiszen színházban vagyunk.

A
Borbély Alexandra és Dankó István
Nem rokonszenves a szerző link, felületes anyagkezelése. A szünet nélküli, rövid drámácskáról többet kell képzelnünk, mint amennyit nyom a latban. Illetve annyit, amennyit Kovács Dániel e.h. rendezése képzelni enged. A rendező Boros Lőrinc e.h. közreműködésével tervezett, lényegében üres dobozdíszlete a road-movie és a szinkron videó (Kolozsváry Bálint m.v., Kovács Claudia e.h. és Juhász András m.v. alkotta) illúziókeltő mozgóképeit fogadja falára, a távirányítással, döcögve be- és kikocsizó díszletelemek pedig alkalmasak arra, hogy játékosan megbillentsék a néző realitásérzékét (a kellékautó épp ellenkező irányba áll, mint amerre a vetített országúton fut; egy-egy tárgy épp csak a jelzése a háttér indokolta saját valóságának). Miareczky Edit m.v. a kelleténél valamivel többet nyomott a jelmezek réteges egzotikumába, bár ennek a mellékszereplők hasznát veszik. 

Pelsőczy Réka tupírból, karperecből, kéztartásból, lakkozott körömből hozza ki a rendíthetetlenül érzéketlen Pultosnőt, Tóth Anita a vézna árvagyerek öltözékéből a kis Halinát, Bodnár Erika a vörös parókából, világos ballonból a megcsalt – és férjét megcsaló – kiábrándult részeg nő nem rá szabott alakját. Elek Ferenc megunhatatlan játékszokványait kölcsönzi a kövér, félős, sunyi kispolgár Sofőrnek, Horváth József is (ebben a társulatban, a nagyszerű alapító tag, Horváth József emlékének árnyékában furcsán ható névvel) durva jelmezből, fenyegető kellékből játszik. Egyedi jelenség viszont az „ég” széthúzott kárpitján bekukucskáló Kun Vilmos kissé eszement Vénembere, aki a bolondok fehér zubbonyát, az aggok hálóing-gyolcsát viselve magán talán az Atyaúristen klepetusát is hordja.

Pelsőczy
Tóth Anita és Pelsőczy Réka. Fotó: Kováts Dániel (A képek forrása: Katona József Színház)
Keresztes Gábor m.v. zenéje segít, hogy teljék a néha hosszadalmas dumákkal, színházi szituációk helyett diskurzussal lassított idő. Dankó István foszlott emlékei és értelmetlen cselekedetei közt lázas észmunkával kotorászó koravén Parchája, Borbély Alexandra Gelsomina-pillantásokra képes megviselt Dzsinája el-elfeledteti, hogy a kortárs dráma tekintélyes része tudva-tudatlanul az egykori beatirodalom (szín)művein, életérzésein és stílusvilágán élősködik: más közegbe tévedve ábrázolná a mocsári vagy kozmikus eltévedtséget, általános hiányérzetet. Kis motívumok pislákolnak – a málnás, az áfonyás emlegetett menekítő-elnyelő bokrosa, a száguldva csalinkázó gépkocsi elé rúdon zuhanó, ütköző vaddisznófej bizarr humora –, s ami bizonyos: hőseink lehetnek akárkik, a fogazatuk (ahogy mondják is és mondják róluk) ápolatlan. Mutogatják eleget: nem győznek nevetni, vicsorogni kínjukban. A rosszfog-protézis élethű. Hiába, színházban vagyunk.
 
Szerző:  Dorota Maslowska,  Cím:  Két lengyelül beszélő szegény román,  Fordító:  Pászt Patrícia,  Rendező:  Kovács Dániel e.h.,  Díszlet:  Kovács Dániel e.h.,  Jelmez:  Miareczky Edit,  Szcenikus:  Boros Lőrinc,  Dramaturg:  Boronkay Soma,  Szereplők:  Dankó István,  Borbély Alexandra e.h.,  Elek Ferenc,  Bodnár Erika,  Pelsőczy Réka,  Kun Vilmos,  Tóth Anita,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott