Nemzetközi válogatás / EDIT 2010 – VI. Nemzetközi Táncfilm Fesztivál, BŐF 2010
2010.10.14.

Fuchs Lívia úgy kezdte a magyar táncfilmek vetítését követő beszélgetést, hogy a táncfilm azért állítja komoly feladat elé az alkotókat, mert a táncban eredendően benne él a stilizáció, míg a film – így vagy úgy, de - mégiscsak dokumentál. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

A kettő közös többszörösének kiszámításához pedig kevesen ismerik a megoldó képletet, teheti hozzá a néző.

Wendy Houstoun: Toched
Wendy Houstoun: Touched

A fenti filmes megállapítással hirtelenjében könnyűnek tűnhetne vitába szállni, már ami a „dokumentálást”, vagyis a „valóság felvételét” illeti. Másrészről azonban a látott táncfilmek nagyon is alátámasztják a mondat igazát. Mert ha az alkotó nehezen gondolkodik a filmes fejével, és képtelen látni a filmes szemével, akkor – jobb esetben – ügyes vagy kevésbé ügyes mozdulatsorok, tér-test-idő viszonyok puszta rögzítése (vagyis szimpla dokumentáció) pereg a vásznon. Rosszabb esetben a filmes eszközökkel esetlenül bánó artisztkodás. A kettő persze nem különül el teljes mértékben egymástól, születnek szimplán érdektelen hibridek, amelyek a „hetedik művészettel” próbálják legalizáltatni magukat, s a „kísérletezésre” hivatkozva leplezik életképtelenségüket. Az elmúlt évek EDIT-es magyar termése bőséggel felmutatta az összes létező (tánc)filmes gyerekbetegséget. Ezt némiképp ellensúlyozta a válogatott külföldi szekció.

Sajnos, vagy sem, míg tavaly az érdeklődő végignézhette a teljes kínálatot, addig idén választani kényszerült. Például rögtön az első nap a hazai és a nemzetközi munkák közt, mely a VI. EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztivál és a Toldi mozi viszonylatában a „kisterem” vagy „nagyterem” dilemmájában öltött testet.  Míg a magyar filmeket tisztes számú – többnyire táncosokból, tánc közeli szakemberekből álló – közönség látogatta a NAGY teremben, addig a Forward Motion rövid táncfilmekből álló Introsát mintegy öten, azaz 5-en ámultuk végig a kicsiben, de az angol táncélet kísérleti filmjeit felvonultató Insights is kikapott (körülbelül 3:70-re) az ugyancsak a nagyteremben játszó Pina Bausch-filmtől (I.M.P.B.). Pedig a British Council támogatásával összeállított válogatás igazgyöngyöket gurigázott elénk, mi pedig velük gurultunk, mert kerekek voltak. (És ezt a kerekséget csak az az icipici tény koptatta meg kicsit, hogy akadt film, amely már vagy húsz éve készült). Külön ki kell emelni az elsőként vetített Touchedot (Megérintve), Wendy Houstoun filmjét, mely bárban mulatozók jellegzetes testbeszéd-elemeit nagyítja fel, fűzi egymás után, mikrotörténések „koreográfiájává”, miközben érvényben marad mind a cikk elején említett stilizáció, mind a pontos, éles megfigyelés, a dokumentáció. Érzékenyen, a kettő kitűnően eltalált arányításával. A fekete-fehér kép, a szinte találomra kiragadott apró részletek felnagyítása, a kamera váratlan fókuszváltásai, az emberek tárgyilagos megfigyelése az olasz újhullámot idézik, s a koreográfus (és a vágó meg a kamera) diktálta ritmusnak köszönhetően precíz, tömör, de játékos szocio-táncfilm kerül elénk. Ha lehet, ha kell irányzatokat jelölni, akkor ez egyike a társadalomra, a csoportra reflektáló műveknek.

Wals
Mark de Cloe: Valse wals

Mint ahogy pl. a Gold című remek kis film is (Rachel Davies, Hanna Gilgren), mely két tornászlányt követ edzésen, otthon-ülésen, szórakozáson és versenyen át, a magánember és a sportoló, az arctalanság és a különlegesség relációjában. A sokszínű angol válogatásban ezen kívül található a táncot animációval ötvöző (vagy a táncot animációszerűvé alakító) mű, mint például a TraLaLa (Magali Charrier, Viv Moore), a Sardinas (Lea Anderson), a Line Dance (Alex Reuben, Afua Awuku); a videoklipek képi világával rokonuló „show”, mint a Motion Control (Liz Aggiss, Billie Cowie); valamint a testről, a mozgásról és az időről való táncfilm-meditáció (Rosemary Butcher: Vanishing Point). Ami közös ezekben a munkákban: az a magától értetődő filmes gondolkodás. A koreográfus mellett többnyire ott áll egy rendező.

Az angol filmeken kívül látható volt még két, a fesztivál nyitott felhívására jelentkező külföldi alkotók munkáiból álló blokk, két Cinedans-válogatás (holland filmekkel), egy japán csokor, egy Anna Teresa De Keersmaker-összeállítás és egy „új technológiákat” felvonultató szekció. Aki nagy-ban vagy kicsi-ben végigkövette a VI. EDIT-et, az megbizonyosodhatott arról, hogy léteznek nagyszerű táncfilmek, olyan nagyszerűek, hogy humorukkal-kidolgozottságukkal-érzékenységükkel és sztorijukkal – no, nem mintha ez értékmérő lenne - kenterbe verik a szombat esti „szupermozit” a tévében (Mark de Cloe Valse wals, azaz Fals valcer című hatvanpercese). És aki beült ezekre a „kis és nagy” filmekre, az elgondolkodhatott azon is, hogy talán nem véletlenül van a legnagyszerűbbeknél a koreográfus mellett általában egy filmrendező is. Bármennyire nehézkes ez itthon, a koreográfusoknak és a rendezőknek igenis társulniuk kellene, a nézhető magyar táncfilmek érdekében.

Visszatérve minden kérdések gócához, hogy mitől lesz táncfilm egy film (lesöpörve a pénz, a technika hiányát harsogó kifogásokat), meg kell emlékeznem a Basiniről, Liz Aggiss és Billie Cowie három és fél perces remekéről. A Basini igazi film. Egyszerű, tiszta, „nemes”. Egyetlen táncosnőt, Akikot látjuk egy, a német expresszionista filmekre emlékeztető árny-háttér előtt. Egy lábon áll, magas sarkú karakter-cipőben, másik (cipős) láb – négyest formázva – a térdhajlatig felhúzva pihen. A kamera előbb az egész alakot mutatja, ahogy ebben a „passe”-szerű pózban lassan fölemeli a karját második pozícióba, oldalsó kartartásba. Majd folyamatosan szűkül a kép, miközben Akiko o-t formáz szájából, kezével pedig mintha magához hívna, majd eltaszítana. Háromszor játssza le ugyanazt a mozdulatsort a táncosnő, míg a kamera végül megállapodik az arcán. A láb, az instabil helyzet már nem látható, de benne sejthető minden apró fizikai rezdülésben, melyek a premier plánban érzelmiként értelmeződnek.  A gyönyörűséges-fájdalmas dal, a fekete-fehér kép, a (talán) 16 mm-re rögzített film és a szuggesztív előadó ismétlődő mozdulatai, együtt, szinte hipnotikus erővel kötik magukhoz a nézőt. Ez a mozgó kép mágiája. Végtelenül egyszerű, filmes trükkök, bravúros vágások nélkül.

Vö. Nagy Borbála: Mint tű a szénakazalban 
Szemessy Kinga: Rossz pedagógia 

Időpont:  2010. október 8 - 10.,  Helyszín:  Toldi mozi
Megítélt támogatás: 25 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Budapesti Fesztiválközpontnak a 19. Budapesti Őszi Fesztivál megrendezésére (2010)
További támogatás: 400 000 Ft
Támogató: Táncművészeti Kollégium
A VI. Nemzetközi Táncfilm Fesztivál megrendezésére (2010)