Cloak/Dagger; Wormkids; Lömbihead / Szabad az Á
2010.10.12.

Kevés kortárs zenekart tart a honi hardcore színtér akkora becsben, mint az amerikai Cloak/Daggert – s hogy miért, arra a richmondi formáció legutóbbi budapesti koncertje világos válaszokkal szolgált. NAGY V. GERGŐ BESZÁMOLÓJA.

Tekintve, hogy a nyugati parti (poszt-)hardcore mezőnyben a Cloak/Dagger roppant respektust élvez, s figyelembe véve székesfővárosunk népszerűségét a külföldi zenekarok körében, aligha látszik mindennapinak, hogy a modern punk richmondi hősei rövid időn belül már harmadjára adtak koncertet Budapesten. A különös és kölcsönös rokonszenv alighanem már az első hazai fellépésen, a Life Long Tragedy előtti, 2007-es koncerten szárba szökkent, elvégre a vad gitárvágtákon felhevült rajongók azon az estén valósággal szétrepesztették a Kultiplex falait, és a hírek szerint a tavalyi koncert sem volt kevésbé vérforraló. S jóllehet a 2009-es keltezésű Lost Art óta nem jelent meg újabb hangzóanyag, az első két lemez továbbra is jócskán több, mint elégséges indokot szolgáltat egy újabb találkozáshoz. Ugyanis mind a 2007-es We Are, mind a fent említett korong – amellett, hogy kétségtelen jó ízléssel szemezgetnek a nyolcvanas évek vonatkozó örökségéből a Circle Jerks-től a Black Flagig – azon punklemezek közé tartozik, melyek ellenállhatatlan intenzitása alkalmasint még a műfaj iránt kevésbé elkötelezettek számára is megfoghatóvá tudja tenni a dühödt csordaüvöltések és a szűkös pincékben prezentált, kaotikus törzsi táncok örök vonzerejét.  Ezeket az őrült sodrású, harapós riffekkel teli, mocskosan minimalista kétperceseket az Isten is koncertre teremtette.

Cloak/Dagger
Cloak/Dagger

Ilyenformán pedig nem meglepő, hogy már tíz óra körül majdnem teli van a Szabad az Á koncertterme, ahol a felfokozott várakozásokat a hazai szintér két fiatal zenekara, a felvezetést vállaló Wormkids és a Lömbihead csigázza tovább. „Elég nehezen melegedtünk be” – szól le a közönségnek az előbbi gitárosa az első felvonás végén, s önvádjában rejlik némi igazság, hiszen a jobbára instrumentális surf-punk zenekar olykor némi zavartságról tesz tanúbizonyságot (kivált az énekszót bevető, számunkra ismeretlen nóta fut mellé), de még ezzel együtt is többnyire feszes, és egészében rokonszenves a produkció. A Lömbihead sokkal inkább megosztja közönségét, jóllehet rájuk láthatólag többen is kíváncsiak. A főként az amerikai poszt-hardcore hagyományai előtt hódoló, s kivált a Fugazi életművét bálványozó banda piszkosul amatőr, mégis erőteljes hangzással szólal meg, és idővel még a tesze-tosza, s már-már színpadképtelenül gyámoltalan tagjaiból is (az ijedt kisiskolásnak tetsző gitárost, Kelét például eleinte őszinte szülői aggodalommal figyeltük) kibújik a punk-szörnyeteg. De legalábbis többé-kevésbé hitelesnek tetszenek a kamaszos embergyűlölettel teli, apokaliptikus hangfekvésű, vad sikolyokkal spékelt nóták (lásd: Atombomba; Szodoma és Gomorra), jól ülnek a szörf-rockos futamok, s csupán ritka esetekben válik a dolog kellemetlenné: a koncertzáró Stooges-feldolgozás, a nagy elánnal elővezetett, valamiképp mégis parodisztikusnak mutatkozó Search and Destroy esetében például feltétlenül.

Ámde mire a kövérkés énekes, James Mazzola a színpad közepére áll, és fehér Black Flag pólójában, viccesen kulturált gombahaja alatt szétnéz a Szabad az Á termén, már egy kellően felindult, átmozgatott és népes – s aligha meglepően főleg késő tizenévesekből álló – közönség néz vele szembe. A Cloak/Dagger tagjai továbbra is szeretni valóan hétköznapi figuráknak tűnnek – noha a hórihorgas és súlyosan szikár gitárosban, Colin Barthban van valami túlvilági –, hangzásuk és játékstílusuk viszont azonnal letaglózó, és a legkevésbé sem szokványos. Hiszen a gyakran jól kiabálható refrénekre futó, ádázul zakatoló dalok olyan közvetlenséggel és lendülettel szólalnak meg, ami olykor a New Bomb Turks hőskorszakát juttatja eszünkbe, és nem csoda, hogy a látogatók erre a hevületre azonnal reagálnak.

Alig néhány másodperc, ha eltelt a koncertből, de valaki máris félmeztelenül úszik a dühöngők között; vetkőző pogózók kiabálják a dalszövegét Mazzola arcába; s rövidre rá egy többiektől támogatott, lelkes rajongó pókként mászik fel s alá a plafon szellőzőcsövén. Olykor Mazzola is a tömegbe veti magát, vagy átadja a szót a vele szemben ordítóknak, mialatt a villámgyorsan pengető Colin Barth illetve a háttérbe vonuló ritmusszekció (Aaron Barth basszeros és Colin Kimble dobos) brutális profizmussal, már-már robotszerű pontossággal, s egy pillanatra sem lankadó lendülettel dolgozik, akárha serényen csákányozó munkások lennének egy egzaltált bányászvezér mögött. S bár az észvesztő rohanásban bennünk is összefolyik néhány szám, azért igazi csúcspontok is akadnak, legyen szó a szörfös alapokra épített Kamikaze-ről, a New Years Resolution vagy épp az Eyes on the Wall című számról. Minthogy a zenekar eddigi összes dala sem tesz ki többet egy óránál, nincs okunk meglepődni, hogy a harmadik Cloak/Dagger koncertnek is alig harminc perc után vége szakad – ez a röpke fél óra azonban olyan volt, akár egy kimerítő, vidám ütközet: még úgy is megizzadt az ember, ha a tánctértől távol álldogált végig, szerényen megbújva az égnek lendülő öklök között.

Helyszín:  Szabad az Á,  Időpont:  2010. szeptember 29.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott