A balsejtelmű várakozások azonban csak felerészt igazolódtak, méghozzá nem kis meghökkenést okozva. Aki ugyanis arra számított, hogy a legújabb keletű magyar, kortárs zenés darab bemutatóján a librettó elismerést, a zene pedig a némelykor megszokott zavart csodálkozást váltja majd ki, csalatkozott. Márta István Csodálatos mobilvilág című „operatóriuma” esetén ugyanis a muzsika erényei messze felülmúlták a librettó még éppen hallható értékeit, miközben – politikailag inkorrekt módon – szinte agyontiporták a veleszületetten roppant testi fogyatékosságban szenvedő cselekményt.

Derecskei Zsolt

Még éppen hallható értékeit – kell írnunk, mert az egész este egyik legzavaróbb, ennek okán a recenzió elejére kívánkozó momentumának épp a szövegmondás, s ebből adódóan a szövegértés körüli bonyodalmak mutatkoztak. Nem kizárt, hogy a József Attila-díjas Szálinger Balázs által papírra vetett librettó rendkívül tömény, költőiségében igen gazdag s míves szöveganyagnak készült – mint a műsorfüzet írja –, ebből azonban az este folyamán csak nyomokban kaphattunk ízelítőt. Az énekesek gyakorta üde díszletelemként, beszélő, de nem érthető szerszámként voltak jelen a darab folyamán, s az áriák, duettek, valamint tercettek befogadása során élhetett a közönség a gyanúperrel, hogy a színpad ezen az estén egyetlen, óriási fekete lyukként működik.

E színháztól merőben szokatlan csillagászati jelenség szombat este azonban nemcsak a textust zárta helyenként mindörökre magába, de áthatolhatatlan sötétségbe burkolta forma és tartalom, a közzétett alkotói szándékok alapján megmutatni kívánt összefüggéseit is. Vallomása alapján a zeneszerzőt komolyan izgatták a mobiltelefon kompozíciós felhasználásának lehetőségei, s igyekezett az eszközt beilleszteni a darab hallható vonulatába – a sikerületlen kísérlet csak egy szimbolikus cselekményindítóként felfogható, mobiltelefonos nyitány erejéig tartott ki, amelyet akár forradalmi kezdeményezésnek is tekinthetünk. Hasonló erővel bírt a szintén nyitányként tálalt, a telefon szellemét az istenek hírnökével, Hermésszel azonosító dramaturgiai idea vagy a főszereplőt a mobiltelefon köré teremtett szakrális tér, mágikus környezet s kvázi vallásos áhítat papjaként definiáló első, még a darabon innen lévő bevezető eseménysor is. A nagy akarást azonban még nagyobb nyögések árán sem sikerült önmagáért beszélő erővel leképezni a muzsika további alakulása s a darab egyéb cselekménye terén, amely azt a fonákságot eredményezte, hogy a látottak alapján legalább akkora eséllyel helyettesíthetnénk be a maroktelefon helyére a mikrohullámú sütőt vagy a manapság egészséges életmód–körökben divatos chi balance–készüléket. Hiába a számos kiosztott telefon, a mobilnyitány, az időnként érkező sms-ek, a történet a jól definiált, mégis mellékszereplőnek megmaradó telefon hiányában is megállná helyét. Az ígért interaktivitás a továbbiakban legfeljebb abban merül ki, hogy az időnként sms-ben elküldött librettótöredékek átolvasása segít kihámozni az amúgy ködben maradó dalszövegeket, ugyanakkor a mobilt használó világ, ember és mobil egymásra hatásáról zeneileg és irodalmilag is felszínes karcolmány kerül csak elénk.

Jelenet az előadásból (A képek forrása: Új Színház)

Eszköz és tartalom ilyetén egymás melletti, ámde egymástól független létezése mellett sokkal nagyobb főfájást okozott a Lőkös Ildikó és Vörös Róbert nevéhez köthető mérhetetlenül közhelyes, laposan szájbarágós, a kezdetekkor a komédia, majd végül talán a tragédia-tragikomédia határain belül tartózkodó, ám az észlelés határán jószerint kívül maradó cselekmény. A vulgárpszichologizálásba menekülő, az Ödipusz-konfliktus, a Jó és Rossz harcából kikerekedő végső, ember által előre nem kalkulálható, a Teremtés szempontjából ennek ellenére pozitívnak tekinthető eredmény újdonságot felmutatni képtelen, egyezeregyedik újrahasznosításában jeleskedő szüzsére banalitása okán szót vesztegetni is kár. Levett süveggel muszáj azonban elvonulni a bóvlit eladható, középárfolyamú termékké fazonírozó Szikora János előtt, aki – ha igaz, hogy szinte végig improvizációra kényszerült – ennek magasiskoláját mutatva be, legvégül szerencsésen tartózkodott az anyag által némelykor tálcán kínált ízléscsorbító túlzásoktól s egyben önmaga ismétlésétől is.

Jó választásnak bizonyult a Szennai Kálmán vezette, az Operaház muzsikusaiból alakult kamarazenekar is. A Férfi szerepében mutatkozó Derecskei Zsolt korábbi megmutatkozásait messze felülmúló kellemes hangszínről s némi erőről tett bizonyságot az előadás folyamán, amit némiképp ellenpontozott időnkénti gyámoltalan színpadi mozgása. A Feleséget játszó Frankó Tünde változatokban bővelkedő, érzelemgazdag hangszínével jutalmazott, az Anyát adó Fülöp Zsuzsa emberi értelem számára megfejthetetlen szövegmondásával büntetett. A prózai színjátszást képviselő Bánsági Ildikó és Nemes Wanda oldott jelenléte sokszor átlendítette a darabot a saját maga által kreált döccenőkön, míg Tóth János a Hír angyala szerepében újra hasznát vehette artista– és színészi tudományának is. A fentiek okán nem állíthatjuk tehát, hogy zeneileg az alkotó által vágyott, soha nem hallott egyediség került elénk, jóllehet, Márta István muzsikája minden korábban vázolt hiányossága ellenére végig szórakoztató, stílusárnyalatokban gazdag s feszültségteremtő erővel elegendő módon megáldott szülemény. Mindemellett üdvösnek tartanánk meghonosítani a jövőre nézve a történetírás s a dramaturgia egyik újabb vastörvényét: akinek mondanivalója van, az szóljon most vagy hallgasson mindörökre.

Vö. Szemere Katalin: Maroknyi mobilopera 
Nyulassy Attila: Blackberry-képek 
László Ferenc: Téves kapcsolás 
Kolozsi László: Mobila nem mond semmit 
– dni -: Kapcsoltam? 
Novotny Anna: Se nem csodálatos, se nem mobilvilág