Füst Milán: Feleségem története / Magyar Színház
2010.10.26.

A medenceszerű díszletet, Bátonyi György munkáját, akár ladik, hajó belsejének is nézhetjük, ahogy közép felé öblösödik, előre pedig fülkésen mélyül. A hajó-asszociáció csupán az egyik lehetőség, mivel a főhőst, Störr kapitányt nem a tenger, hanem a szerelmi viharzás viseli meg. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

Soltész
Soltész Bözse, Balsai Móni és Pavletits Béla
A díszlettel ugyanaz a gond, ami a Galambos Péter és Faragó Zsuzsa által készített regényadaptációval és az előadással: zsúfolt, terjengős. Bármennyire is emlékezésdráma, idősíkokat a visszatekintésben váltogató história a Feleségem története, nem bizonyos, hogy a múlt kavargó ki- s beáradásához ily sok ajtóra, ablakra lenne szükség. Az artisztikus rendetlenség, a tárgykavalkád, a pókhálósság ódon miliője, a zsalukon csíkokra repedező halovány messzi fény nem feltétlenül a legautentikusabb közege a múltidézésnek. Lehet emlékezni szikáran, elvágólag, az esetlegességek lágyító hatását száműzve is. A premieren a kellékek egyike-másika és a hátsó, „kerülő” járás gonosz kis bosszúkat forralt a színészek ellen. Dicséretükre – és a hosszú, egyenetlen bemutató dicséretére – váljék: nem lehetett velük kibabrálni, és a színpadra alkalmazott epika végül is megállta a helyét.

A szöveg működése nagyjából így lehet modellezhető: Störr a feleségéhez, Lizzyhez fordulva mond valamit, majd ugyanazzal az artikulációs lendülettel mondja valaki másnak: ezt – az iméntieket – kellett volna mondanom akkor neki. Elég a színésztől, Horváth Lajos Ottótól egy fél fordulat, hogy összekösse a távoli múltat a közelebbi múlttal/jelennel, az ottat az ittel. A megkérdőjelezés, az érzelmi és időhinta semmiféle állandóságot nem engedélyez a férfi és a nő kapcsolatának rögzítésében. A szerelem, a házasság, a szakítás, az újrakezdés, az együtt- és különélés mennye-pokla egymásba mosódik. Lélektanász énünket kell előhúznunk – és általában saját tapasztalatokkal is bírunk a tárgyban –, hogy Lizzy a férjét örökösen próbára tevő, mórikáló, aranyosan elviselhetetlen, valószínűleg nem ártatlan kacérságát és Störr kapitány önkínzásra, mártíriumra hajlamos, az otthonin kívül más asszonyi kikötőkben is lehorgonyozni kész, tépett egyéniségét együtt és külön-külön úgy-ahogy megfejtsük. Nem olyan nagy eset – épp ezek a kimeríthetetlenek –: egy középkorú férfi sokkal, de nem vészesen fiatalabb feleséget tud az oldalán (már amikor nem egymástól messze cirkálnak), s ezt az állapotot nem a lehető legtöbb pozitív tartalommal tölti fel, hanem a lehető legtöbb negatív élményt hántja ki belőle. Az asszony pedig azzal csillapítja, hogy folyton hergeli urát.

Kata
Losonczi Kata és Horváth Lajos Ottó
E hőfokon csak a kétszemélyes adok-kapok a perdöntő, így a történetbe belépő személyek szinte mindössze eszközemberek és tanúk. Bede Fazekas Szabolcs nagyúri bűnöző Kodorja mindaddig puszta állókép-sorozat, amíg rá nem szakad a saját baja. Mellette a Störrhöz ideiglenesen átpártoló Lottyként Soltész Bözse a parókás, nem az ő színészi énjével adekvát félvilági külső mögé bújik, Mihály Pál a fiát dohogva intő legapább Apaként bukkan fel (s bár csak másodpercei vannak, hatásosan tudja nyitni, kattintani, megnézni a zsebóráját). Pavletits Béla Dedinnek, Jegercsik Csaba Tannenbaumnak, Sipos Imre a kotnyeles Házmesternek, Papp István a. n. Johnsnak adja meg a minimálisan szükséges színpadi súlyt; mondhatni, a nevük is képviselhetné őket. Losonczi Kata Miss Bortonként érzékenyen, decensen – csak parányit megrészegülve – játssza, milyen is egy (majd a polgári házasság, a gyerekszülés révébe befutó) fiók-Lizzy, akinek relatív konszolidáltsága éppen a lizzység túlzófokai híján minden vibrálást elfakít, levezet. 

Galambos Péter rendezése gondos és pontos. Míves játékokat eszel ki titkos görebre, megvakult borospohárra, kiégett fűtakaróra. Inkább elemző, mint szürreális észjárású. Finoman világít, Kárpáti Enikő szép régi-mai jelmezei fénylenek-sötétlenek a reflektorpászmák alatt. Nyílik, csuklódik az először 1942-ben megjelent intellektuális féltékenységregény lehetséges drámavariánsainak egyike. Félórányi nyílást, csukódást valószínűleg meg lehetne takarítani.

Balsai Móni. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Balsai Móni. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)
Rászolgálnak a tapsra a főszereplők: a csivitelő, repdeső Balsai Móni, aki fifikás bakfissá fiatalítja Lizzyt, és a vén tengeri medve külsejére egy kicsi még rá is húzó, elbolondított bölcs Horváth Lajos Ottó. Az életkori olló játékbeli szétnyitása a legszenvedélyesebb jelenetekben visszautakat, kapcsolati csukódásokat is lehetővé tesz. Előnyös, hogy Balsai és Horváth átveszik a megjelenített figurák fő tulajdonságait: előbbi férjének viharvert, távlattalan eszességére hangolódik rá, utóbbi rendre belecsöppen a feleségéhez illő ámuldozásba. Mindkét fél jellembukfencei nevetést is keltenek – abban a darabban, melynek sorssszaltóit inkább Trapéz és korlát indítja – az e címet viselő, 1943-as Pilinszky János-verssel szólva: „Most kényszerítlek, válaszolj, / mióta tart e hajsza? / Megalvadt szememben az éj. / Ki kezdte és akarta? / Mi lesz velem, s mi lesz veled? / Vigasztalan szeretlek! / Ülünk az ég korlátain, / mint elítélt fegyencek”.
 
Cím:  Feleségem története,  Színpadra alkalmazta:  Galambos Péter,  Faragó Zsuzsa,  Rendező:  Galambos Péter,  Díszlet:  Bátonyi György,  Jelmez:  Kárpáti Enikő,  Dramaturg:  Gecsényi Györgyi,  Szereplők:  Horváth Lajos Ottó,  Balsai Mónika,  Bede Fazekas Szabolcs,  Losonczi Kata,  Soltész Bözse,  Pavletits Béla,  Jegercsik Csaba,  Sipos Imre,  Mihály Pál