A Genfben élő kiváló művésznek az éppen egy héttel korábbi – ugyancsak az Operettszínházban rendezett – első koncert óta minden bizonnyal alkalma nyílt intenzíven próbálni az együttessel, mindenesetre az volt a benyomásom, hogy a zenekari teljesítmény állaga érezhetően javult a két hangverseny között, még ha (ennyi idő alatt természetesen) áttörésről, vagy éppen a tavalyi forma eléréséről egyelőre nincs is szó.
 Takács-Nagy Gábor |
A programon a szimfónia-irodalom két időtlen remeke, Schubert Befejezetlen és Haydn 102-es szimfóniája mellett egy újrafelfedezés értékű műsorszám, Mihály András 1953-as Gordonkaversenye szerepelt, Várdai István szólójával. Ha a Takács-Nagy Gábor által – bárha feltételesen – megkockáztatott értékelést, miszerint a mű általában véve a 20. század legjelentősebb produktuma ebben a műfajban, minden bizonnyal kissé eltúlzottnak gondolhatjuk is, azért szép, tartalmas és persze hálás darab ez csakugyan, melynek éppen a közérthetőség követelményének legpregnánsabban eleget tevő részei, például a nyitótétel tüntetően idillikus szakaszai vagy a finale filmzenés beütései hatnak némiképpen zavarbaejtően. Mihály azonban valóban nagyszerű és a végsőkig igényes zenész volt, s a nemes és tartalmas zenei szövet, az individuális hang rendre visszaveszi a jussát a darab során.
De előreszaladtam, talán – önkéntelenül – azért is, mert a Befejezetlen szimfónia két tétele, amely a csellóverseny előadását megelőzte, nem hagyott különösebben mély nyomokat a hallgatókban. Bár Takács-Nagy a tőle megszokott architektonikus formálással, egyszersmind a részleteket, úgyszólván az egyes hangszerek artikulációját is erőteljesen szuggerálva vezényelt, a zenekar, főként a vonóskar összhangzása némileg tisztátalan volt. Sok apró intonációs és szinkronitási probléma zavarta az összhatást, egyes hangszerek (például az oboák vagy a darabban oly meghatározó fontosságú bőgők) pedig hangerőben, intenzitásban egyszerűen nem voltak kielégítőek, nem voltak „jelen”.
 Várdai István |
A gordonkaversenyhez visszatérve: Takács-Nagy Gábornak a darabot a legjobb oldaláról felmutatni óhajtó, precíz és koncentrált vezényletével, a fokozott technikai kihívás által felvillanyozva, a zenekar itt határozottan jobban helytállt. A Bartók 3. zongoraversenye I. tételének főtémájához hasonló tartással előkanyargó szólótéma s a sokarcú és invenciózus cadenzát tartalmazó nyitótétel után az őszinte pátoszú, Bartóknak, különösen a Zene lassú tételének sok mindennel adós második tétel, valamint a szilaj páros tánccal induló, majd sokfelé elkalandozó, talán csöppet hosszadalmas zárótétel kétségtelenül igen sokrétű lehetőségekkel szolgál a szólista számára képességeinek bemutatására. (Mihály, mint tudjuk, gordonka szakon végezte a Zeneakadémiát.) Várdai István, akit, azt hiszem, még sohasem hallottam ilyen ragyogó formában csellózni, minden tekintetben megfelelt a kihívásnak. A sűrű vibratójú hang szépsége makulátlan volt, zenélése mindig sugárzóan intenzív, kifejezési skálája a megejtő líraiságtól, a szenvedélytől a játékosságig és a kecses virtuozitásig mindent magába foglalt, s imponáló volt a kivitelezés és az intonáció biztonsága – bizonyos, hogy Mihály csellóversenye ideális előadóra, értékeinek avatott felmutatójára talált Várdai személyében.
A hangverseny második részében játszott Haydn-szimfónia előadása valahol az első rész két számáé között helyezkedett el: technikai értelmben és a zenélés intenzitását, eseménygazdagságát tekintve is jobb volt a Schubert-darabénál, de Takács-Nagy Gábor minden lendülete, vezénylésének analitikus és szuggesztív kvalitása ellenére ez a produkció sem volt igazán szuggesztív és emlékezetes. A zenekar halványabb részei most is halványak maradtak, s ez a fantasztikus lassú tétel előadását tette leginkább kihagyott lehetőséggé – jóllehet, ezt mindenképpen illik hozzátenni, a hallatlanul kényes csellószóló kifogástalan volt. A menüett tempóját kissé hajszoltnak, frazeálás szempontjából itt-ott tagolatlannak éreztem, és pontatlanságok is adódtak. A zárótételben viszont helyenként mégiscsak hallottunk élő akcentusokat, szellemes válaszokat, könnyedséget és temperamentumot. A zenekar jövője – mint minden jövő – még befejezetlen.