 Handa Gote: Roman úr |
Jó, elismerem: arra már mások és jóval korábban rájöttek, hogy máshol van (máshol is lehet) a színház helye, mint ahogy úgy általában elképzeljük, de egy olyan, minden ízében konzervatívnak nevezhető színházkultúrában, mint a miénk, erre a felismerésre programsorozatot alapítani feltétlenül figyelemre és támogatásra méltó dolog. Márpedig a PLACCC él és élni akar: 2008-ban még az őszi fesztivál keretein belül jelentkezett, helyesen kihasználva a „nagy testvér” erős marketingjét, tavaly önállóan, s ebből következően szerényebb kampánnyal próbálkozott, idén pedig egy tavaszi pécsi kiszállás után szeptember végén visszatért Budapestre. A cél egyszerű: a PLACCC és minden közreműködője olyasmit akar mutatni a megrögzött városlakóknak, amivel nap mint nap, akár egy teljes életen keresztül találkoznak, de eddig valahogy elkerülte a figyelmüket.
Merthogy vannak olyan színházcsinálók, akik szerint a téma szó szerint az utcán hever. No meg a parkokban és a bérházakban, a körúton és az aluljárókban, a körfolyosókon és a szobakonyhás lakásokban. Ahhoz, hogy ebből színház legyen (vagyis egy hely, amit/ahol nézni lehet és kell), elengedhetetlen a markáns alkotói szándék, az aktív fantázia, amely előbb elemeire bontja a legbanálisabb helyszíneket, történeteket, hogy aztán újrarendezve azokat a néző virtuális vagy szó szerinti közreműködésére számítva, abban messzemenőkig bízva létrehozzon egy megnyugtatóan ismerős, mégis teljesen új minőséget.
 A Pántlika Bisztróban. Fotó: Kálmán Tamás |
A nosztalgia révén fekete-fehérré fakult ismerősségre alapoz a cseh Handa Gote nevű csapat Roman úr című retroestje. A városligeti Pántlika Bisztró maga a megtestesült hatvanas évek, s mint ilyen, több mint ideális helyszín a nemtörténéseket sok lyuktól hemzsegő történetté szervező zenés-diavetítéses kollektív álmodozáshoz. A zsíroskenyér és a napközis tea, a párhuzamosan vetített két Super 8-as film és az alájuk komponált diaképek, az élőben előállított, részben improvizált, idézetekben dús zene mind segít Roman úr talán sosemvolt életének rekonstrukciójában. Ahogy a csehek bevezetőjében elhangzott: a képkockákról valóban egyszerre integet vissza élet és halál. A kattogva pergő némafilmek fő témája maga a filmezés: a jelenetek között ugyan találni Roman úr és családja szemében bizonyára jeles eseményeket (jéghokimeccs, autóverseny), de legtöbbnyire csupa lényegtelen pillanatot látunk, amelyet mintha csak azért örökítettek volna meg, mert a Super 8-as kamera segítségével ezt végre megtehették. Olykor ellaposodó, hanyag dramaturgiájú „fílingszínház” ez, ahol az alkotók a néző beleérző képességére hagyatkoznak.
A Hello!Earth nevű dán csapat jóval izgalmasabb utakon jár, amikor személyre szabott színháza főszereplőjévé teszi az előadására jegyet váltó nézőt. Akit egyébként zavarba ejtően sok mindentől megfoszt: az alig egy és negyed órás előadás jelentős részében nem láttam semmit, csak random zajokat és beszédfoszlányokat hallottam; máskor nem tudtam, hogy az, akit látok, már vagy még az előadás része-e vagy sem; amikor pedig végre négyszemközt voltam egy sorstársammal a nem kockázatmentes kalandtúra középső fázisában, akkor nem szólalhattam meg. És hogy akkor mit kaptam cserébe? Olyan élményt, amelyet egy jó darabig biztosan nem felejtek el.
 Hello!Earth: Holnap minden más lesz |
A színművészeti egyetem mögötti (!) épület udvarán irodai asztal árválkodik, előtte üres szék, a rövid ideig tartó adminisztráció (adjam meg a nevemet, a mobilszámomat, merthogy sms-ben kapok majd utasításokat és küldök infókat, esetleg fel is hívnak) kedélyes kihallgatásra emlékeztet. (A „rendes” színházban elszokik az ember attól, hogy neve és személyazonossága van, a közönség együttlétezése számít, az egyéniség a ruhatárban marad.) Amikor kereken fél ötöt üt az óra, az udvar egyik sarkában leültetnek, ahol felvételről meg kell hallgatnom egy elsőre elég bárgyú szöveget felrobbanó csillagokról meg belső hangokról, de aztán végre irány a Rákóczi út. Sms értesít róla, hogy valaki vagy valami várni fog a Blaha Lujza téren: trükkös megfogalmazás, hiszen azonnal mindenki és minden gyanús lesz, kíváncsian méregetem a barázdált arcokat, amelyeknek a gazdáit máskor nagy ívben elkerülöm, aztán máris Sherlock Holmes legjobb magyar tanítványának érzem magam, amikor kiszúrom a magas lányt, aki előbb a 7-es busz megállójához, majd egy padhoz kísér némán. Figyelem az embereket, figyelnek az emberek. Néző vagyok? Színész vagyok? Színházban vagyok? Vagy ez „csak” a valóság? Ez volt az első lecke.
A túra legfontosabb része következik: a körúton kell a Rákóczi tér felé haladnom, az egyik hirdetőoszlop mögül tandembiciklis fiatalember perdül elém, aki kissé rezignált hangon kérdezi, hogy én akarok-e a nyúl lenni, vagy legyen inkább ő? Gyáva nyúlként az utóbbit választom, felülök mögé, majd arra kér, hogy csukjam be a szememet. Újabb remek ötlet: nem csalok, vagyis nem lesek, így aztán megbecsülni sem tudom, hogy mennyi ideig tekerünk, az óriásnyúl meg én. A helyszíneket sem igen tudom beazonosítani, mindenesetre igazán mókás látvány lehetünk mi ketten, olykor hallani nevetést és megjegyzéseket is, ha látnám magamat, nyilván ugyanígy tennék. Kezdeti bizalmatlanságom fokozatosan olvad, meg se próbálok fékezni, ha a nyulam nem így tesz, még ha olykor úgy is érzem, hogy túlságosan közel halad el mellettünk egy-egy autó. Második lecke: a színház mint a feltétlen bizalom és együttmozgás terepe.
 Fotó: Dörögdi Orsolya (A képek forrása: PLACCC Fesztivál) |
Végre fékez a nyúl, egy bérház előtt tesz le. Sms utasít, hogy a lakásba lépve nem szólalhatok meg, viszont a már ott lévő néző (?), színész (?) minden mozdulatát meg kell jegyezzem. Mint utóbb kiderül, egy egyszerű teafőzés közös lebonyolításáról van csupán szó, bár a részletek megfigyelése, s az attól való rettegés, hogy valami fontosat biztosan elfelejtek majd, nagy energiákat emészt fel. A teljes csend miatt hosszadalmasnak tűnő albérleti teaszertartást végiggondolva mintha megint csak egy őszinte, nyugodt fázis elérése lenne a cél: amikor már nincsenek kérdések, s amikor az ember felülemelkedik a helyzet nyíltan vállalt abszurditásán (amelybe a fentieken kívül vastagon beletartozik az is, hogy vajon mit keresek én egy vadidegen ember lakásán, s ha már ott vagyok, miért épp teázni kezdek egy szintén vadidegen társaságában?). Mielőtt a fiú elmegy a lakásból, filctollal borítékot rajzol a kezemre, egyedül hagy, én meg várom a nyúl következő páciensét, akivel gondosan újrajátsszuk a rítust. Igaz, most én tanítok, nem pedig engem tanítanak. Harmadik lecke: ismerd meg önmagad!
És a kurzus végén a vizsga. A lakás ajtaja mellett heverő borítékok közül felkapok egyet, a benne jelölt irányt követem. Csörög a mobilom, egy lány énekel benne, majd a hang tulajdonosa elhalad mellettem, rámnéz, aztán gyorsuló léptekkel vezet egy sarokig, ahol egy fiú vár rám, aki megkér, hogy karoljak belé és – miért nem vagyok meglepve? – csukjam be a szememet. Alighanem a körúton (is) járunk, a négyes-hatos megállójában nem hallani, hogy bárki megbotránkozásának adna hangot, majd egyre tempósabban haladunk, talán száz métert futunk is közösen, mielőtt a fiú megállít. Egy lépést hátra kell lépnem és lefeküdnöm, persze továbbra is becsukott szemmel. A kezembe nyom egy borítékot, amit csak akkor nyithatok ki, ha tízig számoltam. „Te alkottad a világot, vagy a világot alkották Neked? Ez a tied! Amikor a gyümölcs íze elmúlt, az előadás számodra véget ért!” A fiú sehol, én egy pici tér közepén fekszem egy deszkából ácsolt ferde platón, rágcsálom a jutalmul kapott szilvát, és azon tűnődöm, mit gondolhat rólam az engem gyanakodva méregető hajléktalan.