Poppea megkoronázása - Zenés színházi kísérlet Monteverdi nyomán / Thalia Theater Hamburg
2010.10.07.

Az operaműfaj nem megoldásra váró probléma, állítja a budapesti születésű David Marton rendező. A hamburgi Thalia Theaterben bemutatott Poppea megkoronázása nem is megoldási kísérlet Monteverdi operájának műfaji avíttságtól mentes színrevitelére. Kísérletnek viszont kísérlet. MARSALKÓ ESZTER KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

A rendező korábbi munkáinak ismeretében nem is várunk mást. Az eredetileg zenészként indult David Marton német nyelvterület-szerte az opera és a prózai színház határait feszegető előadásairól híres, a nemrég elhunyt Christoph Schlingensieffel és Sebastian Baumgartennel emlegetik együtt. Ezúttal is az általa kialakított jellegzetes műfajban alkot: Monteverdi operájának cselekménye alapján zenei kollázst alkot, prózai jelenetekkel tűzdelve. A színpadon színészek és képzett énekesek játszanak együtt. (Akárcsak a szintén általa rendezett Esterházy Péter-opusz, a Harmonia Caelestis esetében, amelyet a bécsi Burgtheaterben mutattak be tavaly, nagy sikerrel.)

Marton nem a Poppea megkoronázása című Monteverdi-operát kívánta színre vinni. A műsorfüzetben olvasható rendezői hitvallás szerint nem a muzeális operajátszást kívánja szolgálni, hanem kézzelfogható kapcsolatot keres az évszázadokkal ezelőtt íródott mű és mai életünk között. A keresés folyamán pedig semmilyen eszközt nem zár ki.


Martont tehát nem a zenei tökély, de nem is a történetmesélés foglalkoztatja – a fordulatos barokk opera meglehetősen kevés elemét jeleníti meg a színpadon. Az előadás cselekménye körülbelül két mondatban összefoglalható: a komoly művészi ambíciókkal, ám elenyésző tehetséggel megáldott/megátkozott Nero császár összeszűri a levet a szép és hataloméhes Poppeával. Erről értesülvén Poppea férje, Otto, Ottavia császárné, Seneca udvari filozófus és az Ottóba halálosan szerelmes Drusilla összeesküvést forralnak, a terv azonban hamar Nero tudomására jut. Nagyjából ennyi történik a színpadon két óra alatt. A cselekmény további zaftos részleteit, a bebörtönzéseket, kivégzéseket és gyilkosságokat Marton példás minimalizmussal a feliratozó gépen összegzi az előadás végén, mintegy három sorban.

A színpadon tehát nem operát látunk, de nem is egy operalibrettó cselekményközpontú megvalósítását. Valamivel mégiscsak eltelik két óra - pongyolán hangzik, de ez esetben nem a fogalmazás hiányosságáról van szó: az előadás nem halad előre, az történet nem bonyolódik, a befejezés nem közelít.

Forrás: thaliatheater.de
A képek forrása: thaliatheater.de

Ehelyett lazán összefüggő jeleneteket látunk, különböző műfajú zenei betétekkel. Kapcsolati perpatvar a házastársak között, művész-önmarcangolás, közepesen mélyreható filozófiai eszmefuttatások a művészet és erkölcs mibenlétéről illetve kapcsolatáról – zárt prózai számokat köt össze a zenei anyag. A színpadon szintetizátor, zongora, lemezjátszó és cselló biztosítja az alapot a zenés számokhoz – Wagner-idézetek, jazz, francia sanzonok, Beethoven és Whitney Houston formálódnak különleges zenei szövetté.     

Az eklekticizmus azonban egy pillanatig sem kelti az összevisszaság benyomását. A hagyományos dramaturgia és zenei kompozíció helyett Marton a speciális rendezői nyelvvel teremt kohéziót a széttartó elemek között. A rendezői nyelv alapja az irónia és a színpadi játékosság: ez a két, összefonódó jellemző teremti meg pontról pontra az előadás egységét. Az irónia több síkon jelentkezik: folyamatos például a határátlépés a cselekmény ideje, az opera születésének ideje és mai korunk között, ki-, be-, vissza- és egymásrakacsintások. Nero és Octavia parázs vitái során szakad a Rimbaud, törik a Beethoven. A műfaji jellegzetességeket hasonlóan használja ki a rendező – Marton a telenovellák dialógusaihoz hasonló banális párbeszédeket rendre recitativóban énekelteti, az egyetlen zenei áhítatra okot adó együttest a legvégén prózával félbeszakítja. A feliratozó gép hol funkcionálisan működik, hol „félre”-funkciót lát el, és az emelkedett operai részek alatt a megszólaló valódi, dollárezrekben megfogalmazott gondolatát mutatja. Életre kel a súgó, a lemezjátszó, mindenki mozog, beszél, énekel, de semmit sem lehet komolyan venni, senkivel nem lehet közösséget vállalni, egyetlen dolog biztos: az este sziporkázóan szórakoztató, és csordultig átitatja a remek humor- és ritmusérzék, valamint a kiváló színházi intuíció.
Rendező:  David Marton,  Díszlet- és jelmeztervező:  Alissa Kolbusch,  Zenei vezető:  Michael Wilhelmi, David Marton,  Dramaturg:  Beate Heine,  Szereplők:  Bruno Cathomas,  Daniel Dorsch,  Marie Goyette,  Franziska Hartmann,  Hans Kremer,  Yelena Kuljic,  Beni Santora,  Maja Schöne,  Tilo Werner,  Michael Wilhelmi