 Dombi Kati |
1985-ben Régine Chopinot koreográfus és Jean-Paul Gaultier több mint tíz éves együttműködésének egyik emblematikus darabjaként született meg a Le Défile (Divatbemutató) című balett, amely a jelmezek által uralt test mozgásteréből és korlátaiból épít koreográfiát, a test, a belé zárt ember és a köré font ruha hármas feszültségére fókuszálva. Az előadás megszületése óta eltelt negyedszáz évben a téma nem csupán divat- és jelmeztörténeti közhellyé vált, de számos neves tervező és koreográfus „kötelező köre”-ként a lehető legváltozatosabb formákban került színre a világ színpadain.
Maga a téma, a test-bőr-ember-működés-mozgás feszültsége örökké visszatérő elem, éppen ezért a Por-Hüvely elsősorban nem az újdonság erejével hódító színházi, táncszínházi koncepcióként értékelhető. Ugyancsak kevés meghökkentő van az elrendezésben, amely a közönséget egy magasított kifutó-színpad által keretezett ’karámba’ zárja. A nézők az előadás alatt szabadon járkálhatnak a sarkokban felbukkanó táncosok között, maguk alakíthatják befogadói élményük narratíváját, ám nem szakíthatják meg azt a nézőtér tetszőleges időben történő elhagyásával. Mondhatni, be vannak zárva egy élmény-dobozba, ahogyan a ruhába a test, a testbe az ember. A látszólagos szabadság és a látszólagos korlátok közé szorított befogadói jelenlét azonban korántsem hordoz feszültséget, hiszen a kiszámíthatóság nyugalma kellemesen áthatja az estet.
A ruháról, testről, burokról és mozgásról való gondolkodás gesztusainak felvonultatása önmagában még nem szolgáltathatna alapot egy élvezetes színházi produkcióhoz. Viszont a Természetes Vészek Kollektíva Gergye Krisztián testével és Erdős Virág szövegeivel megtámogatott előadása feltehetőleg nem is a dramaturgia szintjén próbál újat mondani. Ha egy produkció saját kontextusának fókuszába emeli a divat-, öltözék- és/vagy jelmeztervezés területét, az előadás primátusa máris háttérbe szorul a reprezentáció tárgyaként megjelenő ruhával szemben. És éppen ez az, amitől egy ilyen előadás mindig érdekes lesz. A klisé lehet régi, ha a ruha új! Gondolkodhatunk több ezer éve a testbe zárt ember korlátain, az mindaddig érdekes lesz, amíg a látvány szintjén újat tudunk mondani. És Szűcs Edit a jelek szerint tud.
 Gergye Krisztián és Kovács Martina (A képek forrása: designhet.hu) |
A valóban érdekes szempont éppen ezért az, hogy miközben az alternatív színházi kontextus, amelyben a kiváló jelmeztervező hosszú évek óta gondolkodik, nem képes megújulni, ruhái minden egyes performansz alkalmával a kiválóság élményét nyújtják. Az újabb és újabb forma- és anyagkísérletek nem pihennek hozzá a tabudöntögetés álmosító mintáihoz, amitől az előadás is újszerűen képes hatni. Pontosan azért, mert az adott korlátokon belül hihetetlen megújulási képességgel, technikai tudással és inspirációs határtalansággal rendelkező tervező által életre hívott ruhatárgyakat láthat a közönség. Korlátokat az jelent, hogy amit látunk, színház ugyan, de mégsem az, táncnak sem tánc, bemutatónak sem bemutató, és végképp nem divat.
Viszont nagyon is jelmez. És mint ilyen, a színházi keretek közt történő bemutatása adekvát lehet. A jelmez ugyanis szükségessé, azaz saját paradigmájának kontextuális feltételévé teszi a teátralitást mint hátteret. Hiszen a jelmez az a színpadi eszköz, amely egy nagyon erőteljes, hangsúlyos, kimondott és vállalt teátrális közegben magának a közeg fenntartásának egyik leghangsúlyosabb látványeleme.
A rohamrendőrök műanyagbilincseiből kötözött, szúrós aurákat modellező öltözékek vagy a (talán) nyílászárók szigetelésére használt, műanyagból készített koktélruhák manírja koherens egységet épít fel a drótokból és organzából keményített test-szövetekkel vagy az egyéb, hagyományosan ipari felhasználásra szánt eszközökből kialakított káprázatos jelmezmegoldásokkal. A ruhák reprezentációja a szakrálistól halad a mitikus és a metafizikus szintjéig, miközben az anyagok egyre durvábbak, összetettebb szövésűek lesznek, az applikációk pedig a glamour és a groteszk barokkos elegyéig vonulnak.
Noha a burok, öltözék, testkép, alternáció különböző olvasatait adó öltözékek hiteles reprezentációját a tervező a táncszínházi értelemben vett teátralitás szintjén tartja megvalósíthatónak, a jelek szerint erre (ezúttal sincs) semmi szüksége. A színházi szüzsé, a szájbarágós koreográfia és szöveges aláfestés feleslegesen túlmagyarázza mindazt, amit a jelmezek egyszerűbb, letisztultabb, csendesebb bemutatása sokkal hitelesebben képviselhetne. A létrehozott öltözékek önmagukban is éppen eléggé narratívak, beszédesek és sokatmondóak, mondanivalójukat nem szükséges a színház szintjén a négyzetre emelni.
Vö. Kelemen Orsolya: Kifutó-koreográfia
Kutszegi Csaba: Divatbizarréria
Nyulassy Attila: Divatos meztelenség