Azt írtam, ismét, hiszen ki ne emlékeznék a csapat fantasztikus koncertjére a mackós külsejű, ám örömmel táncra perdülő karmester vezetésével négy éve a Zeneakadémián, ugyancsak a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében? Akkor valóban „régi zenét” játszottak, Rameau Les Boréades című operájának instrumentális számait. Ezúttal is francia zenét hoztak, de a 19. és a 20. századból, Gabriel Fauré, Camille Saint-Saëns és Marie-Joseph Canteloube műveit. Ám ezt is „historikus” előadásban, mivel a koncert elején tartott elbűvölően kedves Minkowski-kiselőadásból megtudtuk, hogy a koncerten megszólaló vonóshangszerek nagy része a 19. század elején készült, a zongora Erard műhelyéből került ki a húszas években, az 1905-ös hárfa pedig „még személyesen ismerte Debussyt”.

Les Musiciens du Louvre

Noha nyilván szándéktalanul, más értelemben is historikus volt a hangverseny, hiszen például Saint-Saëns 1858-as 2. szimfóniája már a maga korában is feltehetően őskövületnek számított; amolyan 19. századi Haydn-darab ez, a mestertől részben átvett dramaturgiával: az első tételben a komor bevezetés után egy lendületes (kissé talán dadaista) fúga, utána lírai adagio, aztán erőteljes humorú scherzo, a végén pedig óriási lendületű finálé, melynek tarantella témája nem tagadhatja le rokonságát például Mendelssohn „Olasz” szimfóniájának zárótételével, vagy Schubert utolsó tételeinek egy típusával (lásd például a c-moll zongoraszonáta, D. 958, vagy a d-moll, úgynevezett „Halál és a lányka” vonósnégyes, D. 810 befejezését).

Marc Minkowski

A művet feltehetően még zenetudósok sem igen ismerik, szóval kis zenei ismeretterjesztést is vállalt a Les Musiciens du Louvre, mégpedig hihetetlen jókedvvel, káprázatos technikával, nyers, erőteljes frazírozással, csodálatosan kifinomult ritmikus érzékkel, pehelypuha fafúvós szólamokkal, barna zengésű mélyvonósokkal. Minkowski pedig forrt, sistergett a pódiumon, nagyon szép, régi zenés karmesteri pálcájával olykor hegedűvonót imitálva őrületes elánnal vezényelt, mindig volt egy szava, gesztusa, apró arcmozdulata muzsikusaihoz, akik mesterükkel tökéletes pajkosságban együtt élve követték utasításait. Minkowski bebizonyította, hogy egy koncert nem szükségképpen és mindenkor nyársat nyelt kultúrbábuk gyülekezetének kiszolgálása, hanem olykor bizony szórakozás, társasági esemény.

Anne Sofie von Otter

Ezután a híres svéd szoprán, Anne Sofie von Otter lépett fel a színpadra paradicsommadári színekben izzó ruhakölteményében (milyen üdítő volt látni a művésznőt a koncert után a foyer-ban farmerban, tornacipőben!), hogy elénekelje a nálunk teljes zenetörténeti homályba vesző Canteloube Chants d’Auvergne című dalciklusának néhány darabját. Szerelemről, pásztorokról, állatokról (főleg a zeneileg hálás témát adó madarakról) szólnak ezek a roppant frappánsan hangszerelt (olykor Stravinsky humorára emlékeztető) rusztikus kis költemények. A nagyon szép, fejedelmi tartású von Otter sok humorral, beleérző képességgel, rendkívüli zenei intelligenciával adta elő a sziporkák sorát; hangja vivőereje, fénye már megkopott – na, de ez talán csak egy gyomorbajos hallgatót zavart a pezsgőfürdőhöz hasonló élvezetben.

Szünet után folytatódott a magas szintű ismeretterjesztés; következett Fauré szép, de kissé üres színpadi kísérőzenéje egy Shylock című, Shakespeare nyomán írt drámához – a legkevésbé sem shakespeare-i mélységekkel; egy újabb Saint-Saëns darab, az Odelette, mely noha 1920-ban íródott, tüntetően nem vesz tudomást nemhogy Schönbergről vagy Bartókról, de még talán Ravelről sem. Az estét egy újabb Canteloube-adag zárta, hogy Anne Sofie von Otter ráadásként még elénekeljen két Kodály-dalt, a zenekar pedig csodálatos könnyedséggel eljátssza a Carmen-szvit egy részletét. Mit is írt az utóbbiról Nietzsche? „Ez a zene soha nem izzad.” És mi, nézők sem izzadtunk egy percre sem, mindenki mosolyogva várta az előtérben, hogy Marc Minkowski megjelenjen a dedikáláson. Szóval a mester elérte célját.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)