Mielőtt a film részleteibe bonyolódnék, muszáj megosztanom egy személyes élményemet. Márciusban tagja lehettem annak a kis lelkes csapatnak, amely Bécsben megnézte a Tanztheater Wuppertal előadásában Pina Bausch: Kontakthof. Mit Teenagern ab 14 című produkcióját (a táncelőadásról szóló elemzésünk itt olvasható – a szerk.). Vagyis azt az előadást, melynek előkészületeiről, próbafolyamatairól a Pina Bausch: Álomtánc című film készült. Be kell vallanom: a három órás táncprodukciót nehezen ültem végig. Most azonban a CinePécs keretében levetített film után mégis szerettem volna újra megnézni a Kontakthofot. Mi történt? Csak annyi, hogy megértettem, mit kellett volna látnom akkor.
 Képek a filmből |
Táncról beszélve leginkább táncos mozdulatokra, valamint képzett, hajlékony, ruganyos testű balerinákra gondolunk. Azonban a kortárs tánc vagy modern tánc (anélkül, hogy belemennék táncesztétikai kérdésekbe, a jelen esetben a klasszikus balettől eltérő táncformára használom mindkét kifejezést) másból és másként is építkezik. Pina Bausch azon koreográfusok közé tartozik, akik a táncot mint mozgást közelítik meg. Számára minden tánccá alakulhat: akár egy hétköznapi kézmozdulat, akár egy érzelmi labilitást leplező szemöldökvonás is. Ebből a mindennapos mozgásanyagból dolgozik, koreografál. Amit mi észre sem veszünk, amit mi tudattalanul teszünk, abból ő táncszínházi jelrendszert épít. Bausch ugyanis sorra rákérdez a köznapi mozdulatokra, kutatja, hogy mi van a hátterükben. Mit fejez ki a haj hátrasimítása? Miért húzza fel a szemöldökét, amikor kimondja a szót: Párizs? Mintha minden egyes mozdulatot meginterjúvolna. S így aztán végül tudni fogja, hogyan kell tartani a mellkast ahhoz, hogy a köszönés boldog legyen. Bámulatos, milyen titkok tudója volt!
A filmben nincsenek bemelegítések, nyújtások. A diákoknak nem táncolni kell megtanulniuk, hanem mozogni. A saját testüket és a saját érzelmeiket kell tudatossá tenni. A spárgánál is bonyolultabb feladattá válik például a nevetés. A film egyik legpontosabb jelenete, amikor az egyik fiatal lánynak nevetve kell körbe-körbe rohannia a színpadon, de valami nem stimmel a nevetésével. Jo – két korábbi Bausch-táncos, Jo Ann Endicott és Benedicte Billiet tanítja be a diákoknak a darabot – felajánlja a segítségét, fussanak együtt, kézen fogva, nevetve. A kamera ekkor behúz középre és csak forog a tengelye körül, hogy a két nevetve rohanó alakot követhesse. Ebben az egyszerű, de nagyon pontosan megtalált pozícióban a kamera egyszerre adja vissza a mozgás dinamizmusát, valamint tartja meg közeliben a két alakot, megőrizve ezzel a személyességet.
A Kontakthof a nemek közötti kapcsolatok bonyolultságát, sokszínűségét villantja föl a különböző jelenetekben. Ezért a szereplők, azaz a diákok is, ezekről mesélnek a kamerának. Elképesztő, megrázó, felkavaró, zavarba ejtő történeteket mondanak el, de ezek a történetek sosem öncélúak. Nem azért hangzanak el, mert meg akarják hatni a nézőt. Azért halljuk, hogy aztán megláthassuk a táncban, hogy felismerhessük a mozdulatokban.
Természetesen a gyerekek sem értik mindig, hogy mit miért csinálnak. Mivel Bausch táncmetodikájának alapja a beszélgetés, a riportfilm tökéletes műfaji választás ennek bemutatására. Egy ilyen beszélgetés alkalmával mondja el Bausch, hogy a darab elején a bemutatkozás, amikor kijönnek a gyerekek egyenként a színpad elejére és megmutatják a tenyerüket, a fogsorukat a közönségnek, az valójában a Metropolitan-beli meghallgatások emlékeiből fakad. Abba a kiváltságos és egyben megalázó helyzetbe csupán profi táncosok kerülnek, amikor a vizsgabiztos éppen azzal a szakértelemmel és odafigyeléssel méregeti őket, mint a lókupec a lovakat.
A film a táncdarab betanítása során valójában nem szól másról, mint arról, hogyan tanulják meg önmagukat a 12-14 éves gyerekek. Szinte a szemünk előtt válnak felnőtté. Az egyik fiú, aki mindig nagyon magabiztos és nincs híján az önbizalomnak sem, mesél arról, milyen érintéseket tanultak meg a próbák folyamán. Büszkén beszél mindig a barátnőiről, akiket szintén tisztel és bár hozzájuk is nagyon kedves, figyelmes, de soha nem érne úgy hozzájuk, mint ahogy Bauschnál tanulta. Az érintés egy másik fajtáját tapasztalja meg az a lány, akit szerepe szerint először csak vigasztalni próbálnak, de aztán egyre többen és egyre durvábbak lesznek a fiúk. Láthatóvá válik, ahogy a vigasztalás durvasággá, a védettség kiszolgáltatottsággá alakul, szinte a végletekig feszítve az érzelmi húrt.
 A képek forrása: PORT.hu |
Éppen ezekben az átalakulásokban, a mozdulatok átalakításában zseniális Pina Bausch. A hétköznapi mozdulatokból az ismétlés és a sematizálás révén valami újat épít, valami újat mutat meg. Mert az ismétlés sem öncélú. Rákényszeríti nézőjét, hogy nézzen a mozdulat mögé. Ez a teljesen egyszerű elemekből (riportok és táncrészek), de jó arányérzékkel, ritmussal (mintha tánclépések lennének az egyes elemek) összeállított film hívta fel a figyelmemet, hogy nemcsak a táncot kell nézni, hanem fel kell fedezni a (tánc)mozdulatokba rejtett történetet. Nem szabad pusztán elmosolyodni a groteszk vagy humoros jeleneteken – Pina Bauschnak humora is van, méghozzá szarkasztikus -, hanem hagyni az érzelmek hullámzását és változását meg- és/vagy átélni. És már tudom: erre három óra sem lenne elég.