Bár a bécsi Staatsoper leköszönő igazgatójának, Ioan Holendernek Orbán Viktorral nyár elején folytatott állítólagos megbeszélése adott – s mint látni fogjuk, kiterjedt ügynökségi kapcsolatai miatt akár a mai napig is adhat – némi találgatásra okot, az Országgyűlés Kulturális és sajtóbizottságának július 22-i, az Operaház jövőjével foglalkozó üléséig semmi nem utalt a későbbi lármás történésekre. Kétségtelen, hogy Kovalik Balázs szerződésének meg nem hosszabbítása, majd ennek ürügyén a Süddeutsche Zeitungnak adott, többek szerint nagy jóindulattal szerencsétlennek nevezhető interjúja már felborzolta a kedélyeket, a látszólagos elbocsátást akkor még sikerrel magyarázták az életbe lépő jogszabályi kötelezettséggel. Némelyek ekkor már biztosra vették Vidnyánszky Attila, Győriványi Ráth György vagy Bátor Tamás közelgő érkezését. Hogy ezalatt mi zajlott a háttérben, mikor kezdődött az iskolázott ketrecharc, s voltaképp mi okozhatott ekkora üzemzavart, a hozzászólók zöme csak találgatja.

 

Közigazgatási források egyértelműen a vertikális függelmi rendszert horizontálisan átmetsző érdekcsoportok létével magyarázzák a kialakult helyzetet. Indoklásuk szerint más-más csoportosulás áll a miniszter, az államtitkárok, valamint a helyettes államtitkár személye mögött, s az ebből fakadó érdekütközés szükségszerűen indította el a bohózatba illő vagy Mrożek tollára kívánkozó helyzeteket. Erre akár rímeltethetjük is az egyik főszereplő, Harangozó Gyula nyilatkozatát. Eszerint őt már 2009-ben felkérték erre a posztra, de „szakmailag ellenérdekelt személyek intrikával, politikai kapcsolatokkal való fenyegetőzéssel és rágalmazó iratok készítésével megakadályozták a kinevezését.” Bárhogy is történt, az tény, hogy Szőcs Géza vonatkozó felterjesztése a közigazgatási államtitkári irodánál megállt, s a Sanghajból hazatérő, hasonló malőrök kezelésére nyilvánvalóan kevéssé felkészült államtitkár épp a botrány kellős közepébe toppant. Művészberkekben járatos kommentátorok ezzel szemben az egész cirkuszt felelőtlen, sértettségből és meggondolatlan ambíciókból fakadó suta, ám roppant veszélyes magánkezdeményezésnek szeretnék láttatni, amely mögött évtizedekre visszanyúló mély emberi és művészi sérelmek húzódnak meg. A hivatalban lévő miniszteri biztos, Horváth Ádám viszont egyértelműen fogalmaz: „van egy miniszteri biztos a házban, és csak egy van”. A kulturális terület vezetői egyeztetésein személyének felmerülése jelentette a valódi megoldást, s a döntést követően telefonon tájékoztatták: nevének említése hallatán felszállt a fehér füst.

Az ezt követő szalámi-taktikára, a miniszteri biztosi poszt megkettőzésére a felek más-más magyarázatot adnak. A mulatságosan konspiratív, naftalin szagú önkéntes rendőrökkel védett Harangozó-féle sajtótájékoztatón elhangzottak szerint a művészt „a minisztérium felkérte az átvilágítás levezénylésére, ám etikai megfontolások miatt Keveházi Gábor átvilágításának befejeződéséig nem veszi át a vezetői posztot”. Horváth Ádám ugyanakkor az ennek kapcsán kiadott minisztériumi nyilatkozat utolsó két sorára hívja fel a figyelmet: „a hazai és külföldi szakértőkből álló bizottság irányítását a miniszter a fentieket követően a minisztérium vezető szakjogászára bízta”. A jegyértékesítő rendszer körül kavart felhajtás ilyen környezetben szinte észrevétlenül le is csengett.

 

A távolságtartóbb nyilatkozók úgy vélik, az eseményeket kontextusukban, s a korábbi vezetési válságokkal együtt kell és szabad értékelni. Ennek fényében a legfőbb probléma az, hogy a fenntartónak halvány elképzelése sincs, mit kezdjen a tavaly 125. születésnapját ünneplő intézménnyel. Az ezzel egyetértők nyomatékosan kiemelik: a dalszínház költségvetése a maga közel 5 milliárdjával a kulturális büdzsé egyik kiemelt nagyságrendű területe, amely azonban „túl kicsi ahhoz, hogy a pozícióra sorban állók kiköpjék, ugyanakkor túl nagy, hogy egészben lenyeljék.” (Az összeg annak dacára vonzó, hogy Bécsben, Londonban vagy Párizsban a magyar büdzsé hatszorosával gazdálkodnak.) Ebből fakadóan a legfontosabb és legkényelmetlenebb változtatásokat – a szükséges leépítéseket, átszervezéseket – soha, senki nem merte, s várakozásaik szerint most sem meri majd meglépni, vagyis minden marad a régiben.

Nem kevesen vélekednek azonban úgy: ha most sem, akkor soha nem lehet véget vetni az intézményt jellemző mutyizások és milliós lenyúlások rendszerének, a művészi szempontokat felülíró, ésszerű kompromisszumra képtelen, szerzett, ám rég meg nem érdemelt előjogokat foggal-körömmel védő szakszervezeti erőpolitizálásnak, s a sokaknak a dalszínház kapcsán leginkább fájó igénytelenségnek és „elgondolásbeli lustaságnak”. Ez utóbbiakat fájlalja legjobban egy, az intézményben már nem dolgozó nyilatkozó is. „Megélhetési okok miatt próba és előadás egyaránt egy szolgálatot ér, s így mindennapos gyakorlat, hogy más összetételű zenekart irányít a karmester a próbán, s másokkal játszik az előadáson. Emiatt lehetetlen egységes próbafolyamatot teremteni, ami meghallatszik a játékon is, ráadásul elképzelhetetlen a bécsihez hasonló élő zenei hagyomány kialakítása. Ehelyett a zenészek azt élvezik, hogy – saját megfogalmazásuk szerint – csak a fáradt olajat cserélni járnak be az Andrássy útra.” S közben a megélhetésért hakniznak.

A beszélgetések során elképesztő történetek kerülnek elő indok nélküli, rokoni érdekeket szem előtt tartó kellékbeszerzésekről, dupla áron legyártatott, majd ellopott, s ezért újrakészített díszletekről, jelmezek gyártása helyett százezrekbe kerülő ruhák vásárlásáról, milliós vezénylési díjakról, bécsi ügynökségekkel kimutatható összefonódásokról s drágán és feleslegesen alkalmazott, napközben jobbára szépítkező irodistákról. A zsánerképet kifizetetlen májusi számlák teszik teljessé, de a hátteret a pénztárból előadást követően felhozott gyűrött, szakadozott bankjegyekből éppen csak összedobott gázsi történetével is színezhetjük.

A legutóbbi időkben azonban egyértelműen a szakmaiság és hozzáértés mázával befuttatott, az európaiság hazug ígéretével házaló, tapinthatóan erőszakos, magának előjogokat tulajdonító, ellenvéleményt nem tűrő önérvényesítést kárhoztatják a kialakult állapotokért. „Ha egyes előadások fontosak, s ezért próbák hosszú sorát igénylik, miközben másokra egy, azaz egy zenei próba sem jut, ha a ház zenei vezetése látszólag döntésképtelen, miközben valójában pontosan tudja, mi áll érdekében, s mi nem, nos, mindez aligha a jó irányba visz. Nem növelte a népszerűséget, hogy nap mint nap elmondták a közönségnek és a munkatársaknak is, mennyire ázsiaiak és műveletlenek, miközben nem folyt érdemi kommunikáció, csak ledorongolás és megalázás. Végig úgy tettek, mintha Nyugat-Európában lettek volna, ami óriási hiba! Az intelligencia kifejezés szótári értelmében – a helyzethez való alkalmazkodás képessége – nullára vizsgáztak”.

Mindez évtizedes gyakorlat, melynek ára egész generációk eltűnése, a valódi tanár-tanítvány láncolat megszakadása mind a karmestereknél, mind az énekeseknél. Pályaívet, karriert senki nem tud magának felrajzolni, a nyomor és az éhezés pedig nem vonzó jövőkép. Eközben az elmúlt tíz esztendő során egyetlen főigazgató töltötte ki a teljes ciklusát.

A kilábalás szellemiségét egyesek határozottan definiálják: „Itt akkor sem lesz Nyugat-Európa, ha mindenki a feje tetejére áll! El kellene fogadnunk a hibáinkat, a sajátos észjárásunkat, a balkáni mentalitásra való hajlandóságunkat és magyaros ízlésvilágunkat, s ebből kiindulva, az előnyös tulajdonságainkat is elismerve és kiaknázva kellene megteremteni a hazai operajátszás új, sikeres korszakát”. Más megfogalmazásban: be kell fejezni a túlhajtott önmegvalósítást, s a már kiküzdött értékek megtartása mellett, részben vissza kell térni a külföldi turisták számára is vonzó olasz repertoárhoz. „A büfében jószerével csak idegen nyelveken beszélnek, s ezek az emberek soha nem lesznek kíváncsiak egy Sári-operára, ellenben megtöltik a nézőteret egy Verdi– vagy egy Puccini-alkotás esetén. Az avantgárd művek pedig kerüljenek alternatív játszóhelyre”. Az énekesek egy része szerint a 3-5 esztendős, fejlődésre ösztönző, biztonságot és távlatot kínáló, ugyanakkor elkényelmesedésre esélyt nem adó közalkalmazotti státusz oldaná meg gondjaik egy részét. Erős a gyanú, hogy hozzá kell nyúlni a szakszervezethez is, amely „ebben a formájában egyet jelent az urambátyám összefonódásokkal és az igénytelenséggel”.

A társulat előtt nemrég tartott értekezleten a hírek szerint általános politikai győzelmet aratott a miniszteri biztos, de hangsúlyozta: nevetséges, hogy épp a művészek nagy része, a kultúra szolgálói keresik a legkevesebbet, s az őket kiszolgáló személyzet magasan többet. A racionalizálás emiatt elsősorban az utóbbiakat érinti majd, utána azonban a hakni kifejezés – reményei szerint – indexre kerül. Eredeti vállalása a ház átvilágítására, s a gazdaságos, hatékony és a művészi értékeket szem előtt tartó működtetés alternatíváinak felvázolására terjed ki. A szeptember 28-án folytatott beszélgetésünk során azonban úgy vélte: ha másnap feláll a bizottság, s elkezdi működését, elképzelhető, hogy már ő kénytelen lesz eljárásokat kezdeményezni, s a fenntartó minisztériumnak munkaügyi szankciók meglépését javasolni. Úgy gondolja, 5,3 – 6,5 milliárdos büdzséből Európa egyik legjelentősebb dalszínházát lehetne és kellene működtetni, ahol kis odafigyeléssel és jobb munkaszervezéssel, s ugyanezzel az állománnyal 50 százalékos minőségjavulást lehetne elérni. Célja olyan előadások színrevitele, amelyek „átjönnek a falon, s amelyekért megéri Európa – és a világ másik feléből is ideutazni.” Ki kell nyitni Európa legszebb Operaházát úgy, hogy a nagy, nemzetközi vendég operacsillagok mellett a magyarok is ragyoghassanak. Egy nemzetközi, első vonalbeli énekes vagy karmester katalizátorként hathat a hazai művészekre, akik egy közös előadás során így még magasabb színvonalra lesznek képesek.

A végső megoldás persze nagymértékben függ az Erkel Színház sorsától is. Távolabbról nézve azonban más szempontok is szerepet kapnak a lehetséges jövő elemzésében: „A miniszteri biztosnak most időt kell nyernie, s ki kell várnia, amíg a kulturális kormányzat eldönti, mit is kezd az intézménnyel, és a saját maga által kiküzdött, jól körvonalazott elképzelésre határozottan rábólint. A helyezkedés még nem ért véget. Az újonnan felálló vezetésnek pedig csak akkor van esélye, ha empátiát mutat, s képes lesz tanult pszichológusként kezelni az embereket és a konfliktusokat is. Ha újból elfeledkezik a vezetés alapszabályáról, a motivációról, s nem tudja elhitetni a művészekkel, hogy elképzelései megvalósításához a hozzájárulásuk nélkülözhetetlen, és bármi legyen is a terv, csak és kizárólag velük sikerülhet, az újabb bukás borítékolható”.