Nigel Kennedy / MŰPA
2008.12.16.

A punk hegedűművész - akárcsak az összes fellépésén - Budapesten is módszeresen destruálta és dekonstruálta a megcsontosodott koncerttermi tradíciókat. És persze hangicsált is mindeközben: hasonlíthatatlan tónussal, elsöprő elánnal és megejtő, kamaszos bájjal. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Ne kerteljünk, érzékelhető indignáció előzte meg Nigel Kennedy múlt heti hangversenyét, hiszen a közönség eredetileg egy másik - és másképp - szertelen virtuóz zsenit várt, a lemondás amúgy oly nemes erényét gyakorló Maxim Vengerov személyében. E csalódottság mellé azután némi berzenkedés is odaférkőzött a konzervatív koncertközönség kebelébe, amint a - mégoly eufemisztikusan fogalmazva is - topis öltözékű sztárviolinista a pódiumra lépett, és mikrofonnal a kezében mókázásba kezdett. Hamar megpuhult azonban a jól nevelt nézősereg; kit a kedvesen esetlen poénáradat, vagy a simába’ nyomott jassz szöveg és metakommunikáció eredetisége vett le a lábáról, kit meg a felismerés, miszerint Kennedy rakoncátlan magaviselete nem ellenkezés, hanem derűsen okos irónia, ami alkalmasint ki is jár ájtatossággal mélyen áthatott hangversenytermi kultúránknak.

Nigel Kennedy
Nigel Kennedy
S voltak olyanok szépszámmal, akik az iróniára is tartózkodó iróniával tekintettek, s így az ő meggyőzésük csak egyetlen módon vált lehetségessé: a neves vendégművésznek, a gondolatolvasást imitáló és a közönség közé utóbb focilabdát is kirúgó Kennedynek hegedülnie kellett. Ám ezen a végső ponton fel kellett adni az ellenérzéseket, mert a bemelegítésül eljátszott rövid Bach-darab, amelynek elővezetését egyébként többen még jócskán provokatívnak ítélték (“egy Johann Sebastian Bach nevű fickó”), oly nemes eleganciával áradt elénk, hogy a komolytalanság és éretlenség kimondatlan, de levegőben lógó vádja azonmód semmivé foszlott. Mozart D-dúr hegedűversenyének (K 218) előadását is Kennedy hegedűjátékának kékvérű könnyedsége uralta, s hozzá még az a pajkos játék, amellyel a szólista valódi versenyre, művészi és koncentrációs erőpróbára sarkallta az Óbudai Danubia Zenekar lelkesült vonóskarát.

A szünet után sorra kerülő másik D-dúr Hegedűverseny, Beethoven koncertje akár egyfajta frivol historikus előadás formájában is elénk kerülhetett volna, hiszen az 1806-os ősbemutató szólistája, Franz Clement maga sem ment a szomszédba némi szertelenségért. Így a bécsi premieren az első és a második tétel előadása között Clement bemutatta saját bravúrszámát, egy fantáziát, amelyet egyetlen húron és lefelé fordított hegedűn játszott el. Nos, Kennedy nem elevenítette fel ennek a zenei tréfának az emlékét, mi több, érezhetően visszavett öntörvényű mókázásaiból. Lekötötte az embert próbáló versenymű, amelynek előadása nagyobb összeszokottságot, s alighanem egy karmestert is igényelt volna ez estén, ám e hiányok csak az első tételben váltak zavaróvá, s a második tétel gyöngéd hangzása, majd a finálé kirobbanó vadászzenéje már újfent a tökéletességet hajhászta.

Nigel Kennedy
A bőkezűen mért ráadásokban azután Kennedy ismét szabadjára engedte kisfiúsan dévaj és kirobbanóan muzikális, zenebohóci énjét. Jimmy Hendrix Purple Haze című modern klasszikusába szívnyugalommal belehúzta Frank Sinatra magányhimnuszát (Strangers in the Night), majd a hangulatosan műmagyar Monti-csárdásba szemléletes módon beleszőtt orosz dalt éppúgy, mint zsidó slágert. S persze megint csapta a szelet a zenekar nőtagjainak, dudorászásra késztette jelenlévő honfitársait, s lehatolt a közönség soraiba is, hogy ami ezer szabványos koncerten elképzelhetetlen lett volna: közel kerülhessünk egymáshoz ő és mi. Testvéri közelségbe.

 

Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)

Vö. Mestyán Ádám: Komolyzenei popsztár

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2008. március 27.