Az Engedetlenek kiállítás anyagából

„Megint jönnek, mint valamikor, a bőrkabátos komisszárok, és meg akarják szabni, hogyan írjon az író” – mondja Konwicki egy dialógusban, Anna Niesterowitz Apokalipszis most című videóinstallációjának archív felvételén. Hozzáteszem, fordítva hangzanak el a beszélgetések, a film visszafelé pereg, mintha az ördög műve volna, pedig csak a regnáló rendszeré. A rendszerváltás előtti lengyel ellenzék szándékait és a mai politikai állapotok összefüggéseit vesézi ki az audiovizuális, dokumentarista gerilla akció. A „szégyentelen” nőművészi munka, az éles realitásérzékkel elkészített vizuális politikai pamflet mindenkinek oszt egy-két jól irányzott művészeti pofont. Ennek fényében, ha lehet, még ironikusabbnak tűnik Mayer Mihály, a Pécsi Egyházmegye püspökének tiltakozása a pécsi Krakkó-napok keretében a HattyúHázban október középéig látható Engedetlenek című kiállítás ellen. 

Mégis, kinek az élete? Kérdezhetnénk hirtelen, tekintve Laura Pawela, Karolina Kowalska, Anna Niesterowicz, Lidia Krawczyk, Agnieszka Kurant, Anna Maria Karczmarska, Zuzanna Krajewska és Justyna Koeke performanszait, installációit, fotóit, videóit, szobrait és festményeit. A popkulturális köntösbe bújt, lengyel női vizuál-akrobatáknak valamivel több fogalma lehet családról, gyermekvállalásról, női sorsról, mint a püspök úrnak. Egyáltalán nem családellenesek, pusztán az a bűnük, hogy a kortárs női identitást új alapokra helyezik. A művek meglehetősen különbözőek ugyan, jobban vagy kevésbé jól sikerültek, de egységesen kérdőjelezik meg a sztereotípiákat, amelyek nyilván nem a negyven feletti, átlag, fehér, katolikus, magukat „normális” szexuális orientációjúnak valló férfiakat sújtják leginkább a világunkban. A jelenlegi kulturális sémák vállalhatatlanságára a hétköznapok, a minket érő tömegkulturális hatások vizsgálatával mutatnak rá. 

A képek forrása: pecs2010.hu

Bátor alkotások ezek: Krajewska nőkkel szembeni „bársonyos” erőszakot ábrázoló fotói, Kowalska szarkalábas szemű Disney-szépségei, Krawczyk a nemek felnőtté válását boncolgató alkotásai, Koeke bizarr helyzetekben (például szellentés közben) ábrázolt kétségbeejtően vicces figurái vagy Karczmarska teátrális párbaj filmje, amelyben egy szado-mazo jelmezbe bújt nő egy épülettel harcol két férfi segédletével. A hazájukban elismert művésznők nem köntörfalaznak, nem félnek kifejezni azt, ami fáj, ám lázadásuk mégsem oly durva, mint várhattuk volna a figyelemfelkeltő tiltakozás után. Inkább csak pimasz, mint a kóristalány kurta szoknyája a templomban, hiszen az örök kislány karakterét öltik magukra mindehhez, akit megfedd a mama, ha ebéd közben pisilni megy. Kétségtelen, hogy a feminizmus újabb diverziója mutatja itt meg magát a képzőművészetben, amely harcos popdívák, mangahősnők, női szupersztárok mellett nőtt föl, szóval nem kérdés számukra a nemek képességeinek egyenlő megítélése, ráadásul van humoruk, öniróniájuk is. A döntés szabadsága az övék: kinek a püspök, kinek a püspökfalat.

A Művészetek és Irodalom Házában október 27-ig tartó Arts in Difference programsorozat az értelmi másság esélyegyenlőségének elősegítését célozza, holland és belga partnerekkel együttműködésben. Tudományos konferencia, színházi előadások és workshop is kapcsolódik a projekthez. Utóbbit a belga Vzw Wit.h Community Art Alkotó Centrum, a holland Stichting Zuidkunst, valamint a pécsi Retextil Alapítvány módszertani tapasztalatai alapján és részvételével rendezték meg. A műhelyek munkáiból filmrészleteket lehet megtekinteni a Pécsi Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika művészetterápiás gyűjtését, az egykori főorvosról elnevezett Reuter gyűjteményt illetve a brüsszeli Art & Marges múzeum anyagát bemutató tárlaton. 

Arts in Difference (Forrás: pmh.hu)

A workshopok során egy értelmi sérült és egy ép művész dolgozott együtt, majd kvázi előadásaikat kivitték az utcára, hogy lássák a járókelők reakciót, illetve hozzászoktassák őket a „másság” látványához. Magyarországon például sokkal kevesebb Down-kóros látható az utcán, mint Belgiumban, mert a lakossági hozzáállás sokkal prűdebb és zártabb – ezen is szeretnének a projekt révén javítani. A kiállítás egyébként a művészet és pszichoanalízis összefonódásának feneketlen kútjából merít, és legfőképpen a megváltozott pszichés képességű emberek művészi munkáit dokumentálja. Mielőtt még bárki vitatkozna az alkotások művészi értékéről, vagy előhozakodna azzal, hogy Picasso képei is egy elborult elme kivetülései, tudni kell azt, hogy korunk művészet terapeutái teljes értékű művészetként kezelik a terápiás önkifejezést: nem a pszichopatológia, hanem az esztétika felől közelítve az alkotásokhoz. 

Szerintük ugyanis ez az egyetlen módja a gyógyulás elősegítésének, az autonómia fejlesztésének. Felkészülve, előítéletek nélkül végignézni a kiállítást izgalmas kaland: utazás az emberi elme legmélyebb titkaiba. A vitrinekben szakkönyvek láthatók, amelyek a képi és a szövegi kifejezési formákkal is foglalkoznak, a falakon pedig válogatás az 1800-as évek végétől gyűjtött alkotásokból. Mérnöki pontosságú rajzok találmányokról Verne Gyula szellemében, hasadt portrék elképesztő színekben, olajfestmények, amelyek álmainkban játszódó jeleneteket ábrázolnak lenyűgöző precizitással. Minden alkotás egy külön világ, jól fejlett kényszerképzet, paranoia vagy hasítás a valóságok között.