Összefüggő terek - csoportos kiállítás/ Ernst Múzeum
2010.10.03.

Normál esetben az ember az ablakon keresztül mászik be a múzeumba műkincset lopni. De mi van akkor, ha a művész teszi oda a létrát, ráadásul az maga a mű? Nem beszélve arról, hogy amiért az ember az említett művet megmászva bemegy, azt nem lehet kihozni, mivel az maga a tér. MÜLLNER ANDRÁS ÍRÁSA.

Téreltérítés Munkacsoport:
Téreltérítés Munkacsoport: Ernstmászás Vertikális közlekedő terve

Ritkán látni olyan szellős kiállítást, mint amilyen az Ernst Múzeum mostani tárlata, amelybe hét művész és egy művészekből álló munkacsoport műveit válogatták be a kurátorok. Két kivétellel mindenki egy művel van jelen, és a két kivétel sem jelent többet pár darab képnél. Amúgy a művek között szám szerint van egy tárgyegyüttes, négy mozgókép vagy mozgóképen megjelenő performansz, két fotósorozat és két environment; ezek közül mindegyik saját termet vagy leválasztott helyiséget kapott. Az igazat megvallva, ez a műfaji osztályozásba burkolt gyors statisztika az égvilágon semmit nem árul el a művek valódi funkciójáról, sőt, valójában a lényeget véti el. Talán maradjunk a szellősségnél vagy nyitottságnál, hátha onnan közelebb jutunk. Ez pedig minden szempontból jellemző a kiállításra, amely így méltán viseli a szó eredeti értelmében vett tárlat elnevezést.

Az Összefüggő terek-kiállítás művei a kiállítás címének megfelelően kitárulnak és feltárulnak, illetve kitárnak és feltárnak – az utóbbi, archeológiainak is nevezhető munka persze egyáltalán nem független az előbbi, helyspecifikusan önreflexív munkától. A művek élő párbeszédet folytatnak azzal a térrel, amelyben elhelyezték őket, és e párbeszéd médiuma tulajdonképpen az a látogatói test, aki mozgásával kapcsolatot teremt a tér és a térben elhelyezett tárgyak, tárgyak szolgáltatta látványok között. Dátumozásaik, címük és/vagy ábrázolásaik alapján úgy sejtem, hogy négy művet/műegyüttest pontosan ebbe a térbe készítettek (de hármat biztosan). A legjobb példa erre a már említett „létra”: a látogató a Nagymező utcán áll, tulajdonképpen talán még azt sem tudja, hogy ő egy látogató, amikor a szemébe tűnik egy teljes mértékben függőleges, úgy öt-hat méter magas mászófal, amely az utca szintjéről az Ernst Múzeum első emeleti kiállítótermébe vezet. Aki ezen bemászik, az ingyen nézheti meg a kiállítást.

A 2010. szeptember 15-e óta eltelt szűk tíz napban a két profi mászó biztosításával eddig úgy kétszázötven-háromszáz ember mászott föl ezen a mászófalon. Mindannyian megtapasztalhatták, a nagyobb darab látogatók kétszeresen is, hogy egy műnek nem csak esztétikai, hanem gravitációs mezeje is van (Téreltérítés Munkacsoport: Ernstmászás – High on Art, 2010). A mászás által biztosított adrenalindózis lassan múlik, és az ily módon az ablakon is kitárt tárlat terébe beérő felcsigázott mászónak a rendezők gondoskodásából kifolyólag szerencsére nem kell rögtön egy falra akasztott kép előtt az izgalomtól lihegve kontemplálásba bocsátkoznia. Ehelyett a megszokott múzeumi teret álpadlóval meredekké varázsoló installációban haladhat tovább (Adrien Tirtiaux: Take this Waltz, 2010), majd átbújhat egy konkrét lakótelepi konyhán, hogy aztán ennek a furcsa installációs keringőnek a befejezéseként, mintegy enyhe lejtmenetbe kerülve szembesülhessen az első valódi képekkel.

Csoszó Gabriella:
Csoszó Gabriella: Belépés (cím nélkül), 2010, Lambda print, 4: 100 x 140 cm, 6: 50 x 70 cm

Ezek a fotók az Ernst Múzeum kihalt, két kiállítás közti állapotát mutatják be, üres termeket, terek közti réseket, át- és kinyílásokat (Csoszó Gabriella: Belépés [cím nélkül], 2010). Csoszó Gabriella fényképei megbontják az egymástól elválasztott múzeumi tereket, és ez finoman rímel arra a belsőépítészeti installációra, mely a maga módján kijátssza a vízszintes törvényét. Így az installáció és a fényképek ugyanúgy tudatosítják a látogatóban a bennfoglaló tér minőségét, és ezeket az Ernst Múzeum rekonstrukcióval készült alaprajza egészíti ki, mintegy időben is érzékeltetve a határok folyamatos eltolódását.

A tárlat a testet lassan vezeti át a tér mozgásos megtapasztalásától a vizuális és auditív érzékelésbe, ám mindvégig kitartja a tér reflexiójának alaphangját. A sötét szobában, amelyen keresztülvezet a látogató útja, egy Maya Deren-filmekre emlékeztető titokzatos mozgóképet láthatunk (Ursula Mayer: Enteriőrök, 2006). A fiatal és idősebb nő a modernista stílusban berendezett lakásban úgy járkálnak csendben, hogy soha nem találkoznak, ami valahogy sejthető is már a legelején. Lévén valamiképp egymásnak nemcsak térben, de időben is eltolt változatai. Erre, a térnek az időben való alakulására, az emlékezet térbeliesítésére tesz kísérletet az a kettős beállításban rögzített és vetített film is, amely a romániai diktatúrában lerombolt kolostor alaprajzának kihúzását mutatja be egy performansz keretei között (Mona Vǎtǎmanu és Florin Tudor: Vǎcǎresti, 2006). A performer, kezében zsinórral térdig jár a jeges latyakban, amely kísérlet újra csak azzal szembesít, hogy bár a teret az ember a testére szabja, de az idő (vagy nevezzük történelemnek) szintén átszabja a teret, így az emlékezés sokszor testi erőfeszítést igényel, és közel sem mentes a jó szándékukban is hallucinációs képzetektől.

Ursula
Ursula Mayer: Enteriőrök, 2006, Szuper 16 mm-es film, színes, f/f, Ursula Mayer & LUX, London tulajdona (A képek forrása: mucsarnok.hu)

Mindez a hiány, ha nem is teljes mértékben, de igaz arra a helyre is, amely itt bennfoglaló minőségében a helyek helyének szerepét játssza, és amellyel a fent említett művek így vagy úgy, de számot vetnek, vagyis igaz az Ernst Múzeumra is. Átépítések, elkallódott alaprajz, hiányos történelmi megörökítés – a kortárs kutató és látogató már csak nyomokat észlel az egykor volt épületből, holott az ugyanott áll. A látogató útját záró két utolsó helyiségben, igaz, más-más helyek kapcsán, de ugyanez a tapasztalat körvonalazódik (Andreas Fogarasi: Folkemuseum, 2010, illetve Josef Dabernig három műve). Hogy ez végül mégsem hangol le, annak több oka van, amelyek közül kettő hangsúlyosan említendő. Bár a látogató ebben a térben konkrét és átvitt értelemben is imbolygásra ítéltetett, de hogy ebből inkább örömteli és hasznos, mintsem kétségbeesésre okot adó tanulságot vonhat le, az egyrészt a kiállításban elhelyezett öt fülhallgatónak köszönhető, melyekből szakértők informálnak érdekfeszítő módon a múzeum állapotáról és történetéről (Deésy László, Plank Ibolya, Dávid Ferenc, Keserü Katalin, György Péter); másrészt pedig az alapos és körültekintő módon megírt kísérőfüzetnek – ez utóbbi a kiállítás két kurátorának a munkája.

A kiállítás 2010. október 24-ig tekinthető meg.

A Téreltérítés Munkacsoport Ernstmászás vertikális közlekedő installációja október 3-ig látható és használható.

Kiállítás:  Összefüggő terek - csoportos kiállítás,  Alkotók:  Csoszó Gabriella, Josef Dabernig, Andreas Fogarasi, Ursula Mayer, Téreltérítés Munkacsoport, Adrien Tirtiaux, Mona Vatamanu & Florin Tudor,  Kurátor:  Angel Judit,  Vendég kurátor:  Steierhoffer Eszter,  Helyszín:  Ernst Múzeum,  Időpont:  2010. szeptember 15 - október 24.
Megítélt támogatás: 10 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Műcsarnok és az Ernst Múzeum éves szakmai programjainak megvalósítására és kapcsolódó kiadványok megjelentetésére (2010)