Ha a recenzens megértő akar lenni, és alapvetően megelőlegezi a csapatnak a szimpátiát – mint ahogyan minden alkalommal ezt teszi -, akkor túllendül a kezdő percek zúzós gépzenéjével szemben táplált ellenszenvén, mert ugye hogy láthatnánk a fényt, ha nem létezne a sötét (vö. hogyan élveznénk, hogy vége, ha nem szenvedtünk az elején). És bár a tévémonitor is túlhasznált eszköze, sőt toposza a mának, nem lehetetlen, hogy a művészi használatban túl tud lendülni önnön szegényes gépi meghatározottságán – de ez csakis alkotó koreográfus által lehetséges. 

Jelenetek az előadásból

Noa Wertheimnek ez nem sikerül a White Noise-ban (Fehér Zaj). Azonkívül, hogy – világítótestekként használva őket – kreál egy hatásos kezdőképet a monitorokon ülő, vagyis sötét árnyakként a fényt maguk alá gyűrő táncosokkal (amelynek felemás áhítatát még a későn érkezők zajos és kinti fényes betoppanása sem tudja megtörni), azok csak ide-oda tologatott elektro-dobozok maradnak. Igaz, futnak rajtuk valamiféle képek, de azokat nem jól látni, mint ahogy a férfitáncosok lapockái közé festett, könyvlap-szerű rajzolatot, illetve a keresztcsontjuk tájékán elhelyezett másik elektromos „valami” jelzéseit sem. Egy jobb szemű – vagy inkább fantáziadúsabb? – nézőtársam szerint az a szív szinuszgörbéit jeleníthette meg, nem tudom.

Sajnos ezek a részletek örökre elvesztek a színház nagy terében. Egy érvényes, inspirált táncdarabot ez még nem vág földhöz. A különböző zeneszámokkal tagolt, s így a „zúzós-lenyugvós-csöndes-zúzós” zenei dramaturgiára ráülő előadás egymást követő jelenetei, képei pörgősek, akciódúsak, látványosak, és az ember a fülszöveg nélkül is érti, hogy harcosokat, katonákat látunk, talán épp bevetésen (elég a zöldes terepszínű ruhákra tekintenünk). Lélegzetelállító, ahogy dobálják, elkapják egymást, ahogyan finoman a földön landol egy zuhanásnak indult test. De a fizikalitás efféle színpadi megnyilvánulása nem újdonság, és önmagában csak a darab belbeccsel feltöltendő külcsíne lehet. 

A képek forrása: Vertigo Dance Company

A koreográfus ezúttal a férfi-nő kapcsolatok érzelmeit, viharosságát, szédületét (a „vertigo” jelentése is „szédülés, örvény”) vonja párhuzamba a feladatteljesítő, monitoron ülő, lapockák közt kapcsolótáblás, kereszttájékon (szívhang)kijelzős ember-gépekkel, akik felsőbb parancsra cselekszenek, akiknek nem adatik meg az önálló ítéletalkotás lehetősége. Izraeli csapatról lévén szó, tudják, miről beszélnek. Mi meg érteni vélhetjük, milyen, ha az ember a tudatát megosztva, a mindennapokat ebben a veszett kettősségben kénytelen élni. A darab azonban nem tudja „kihordani” ezt a terhet, csak pörög vele; pörgeti, mint a repülőgép a pilótája testét, de a test csak annyiban tud megnyilatkozni, amennyiben az „gép”. A párhuzamba hozott emberi oldal – egyetlen, karakterisztikusabb duettől eltekintve – néma marad. 

Hogy egy példát említsek: nem szerencsés, ahogy a puszta fizikalitásba „történetmesélős jelentésességgel” belegyalogol egy magasra kontyozott hajú táncosnő, majd miközben a háttérben férfialakok kúsznak a színpadra, felmászik egy bárszék magasságú ülőkére, és komótosan leengedi a haját.

 

A szimbolikus lassúságról, a sejtelmes sötétről – mely egyébként az egész előadásnak is alaptónusa – kiált, hogy nincs más funkciója, minthogy megadja az előadás kívánatos artisztikumát. Az a bizonyos artisztikum tehát nem a táncból, a testből, a darab önnön lényegéből dolgozódik bele a koreográfiába, hanem affektáltan kívülről. Így, bár csodálom a tornász-ügyességet, és jó nézni egy-egy szépen kidolgozott test munkáját (valamint rácsodálkozni a vaskosabb táncosnők fürgeségére), a White Noise csupán egy művészi hadgyakorlatra emlékeztet, s fárasztóan simán kipereg az emlékezetből. 

 

Vö. Barta Edit: Mozgó ideológia