 Újvidéki Szerb Nemzeti Színház: A falak nyelve |
A 2007-ben indított tánctalálkozó idei programja az EKF 2010 égisze alatt szép rácsodálkozás volt a világra. Hogy a világ figyelme mennyire irányul Pécsre, arról nincsenek adataink, de az világos, hogy az önálló produkciók létrejöttére és a hazai kortárs tánc bemutatására való törekvés a nemzetközi programhoz képest elenyésző. A három hazai balettegyüttes (győri, szegedi, pécsi) – az európai sztenderdtől a koreográfusoknak köszönhetően nem elmaradó, ám mégsem új, gondolatiság szempontjából pedig nem éppen a reveláció erejével bíró – immár hagyományos, kvázi baráti találkozó keretében bemutatott projektjén (Három az egyben) kívül „balett alapú” hazai produkció egyszerűen nem volt látható. Kivéve persze a helyi tánciskolák és táncegyüttesek szabadtéri előadásait, amelyekre okkal lehet nagyon büszke a város és a szülők.
Pedig be kell látni: Bozsik Yvette-től Frenák Pálon át Ladányi Andreáig volna mit mutogatni nekünk is. Érdemes lenne legalább ilyenkor félretenni az alkotók között fennálló megélhetési, reprezentációs és egyéb feszültségeket, legalább a közönség és az univerzum magasabb rendű törvényeinek érdekében. Sőt kivételesen felüdíthetné, esetleg a világra készíthetné fel a hazai balett-társulatokat, ha együttműködésük nem merülne ki a csak egy-egy darabra szerződött külföldi koreográfusok meghívásában. Igazán sajnálatos lenne, ha nem aknázhatná ki a nemzetközi mezőnytől egyáltalán nem gyengébb utánpótlás a hazai lehetőségeket.
 A falak nyelve |
Az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház Balettegyüttesének A falak nyelve című darabja kellemes példája a szemléletváltásnak: népszerű rockzene és erőszakos romantika nélkül is meg lehet dobogtatni a befogadók szívét. Nem árt persze némi társadalmi aktualitás, a táncosok fejében is láthatóan megérett gondolatok, egy velük közösen alkotó zenész és a mozdulatok tágabb értelmezése mellett a pontos technikai tudás. A Roni Haver és Guy Weizman Hollandiában élő izraeli koreográfusok (a két koreográfus egy korábbi magyarországi vendégjátékáról írott kritikánkat ld. itt – a szerk.) által a szerb táncosokra elképzelt előadás a nyolc női táncos (Andreja Kulešević, Jelena Marković, Sonja Batić, Danijela Vojnovski, Olga Avramović, Sara Tošić, Frosina Dimovska, Jelena Kolčariu) és egy egyszemélyes ütős szekció (Ištvan Čik) személyiségét emelte ki. A flamand hagyományoknak megfelelően erős fizikai teljesítményre, ugyanakkor kidolgozott színházi dramaturgiára épülő előadás egy elképzelt mulatóban játszódik, és az egymással történő találkozásokban való felszabadulásról szóló mese. Egy súrlódásoktól nem mentes, ám tolerancián alapuló békés együttélés története.
A díszlet egyszerű: régi tapétával fedett falakat látunk, hatalmas tálalót, bárszékeket és asztalokat. A szereplők minden tárgyat betáncolnak, beleértve az ütős hangszereket is a jobb sarokban. Hely és pillanat nem marad kihasználatlanul. Érdekes és nem kis utat jár be a lánycsapat Elad Cohen elektroakusztikus kompozíciójára, miközben újrafogalmazzák nőiségüket, ami a balerina ikonok árnyékában nem kis feladat. Megnyugtató ez az identitáshoz való visszatalálás, amelyben egymásba kapaszkodik természetesség, józan ész meg ösztön, és nincs helye a kötelező szégyenérzetnek vagy a társadalmi elvárások igen romlott rendszerének. A (táncos) nő önmaga marad akkor is, ha vannak saját elképzelései, ha elkeseredett, részeg, dühös vagy túlságosan jó kedve van. Tud úgy színpadot átugrani, és képes spárgát csinálni, hogy közben a humorérzéke is megmarad. A táncköltészet egészen egyedi megmutatkozásait is láthatjuk néhány jelenetben. Szenzációs például a tálaló polcain egymástól függetlenül, ám egyszerre mozgó alakok játéka. A kis etűdök aztán csoportos variációkban forrnak össze, és az intenzitás mellett megmaradt bájjal együtt egységes táncnyelvet mutatnak fel.
 Hiroaki Umeda: Duo (A képek forrása: Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó) |
A japán Hiroaki Umeda szólói merőben más világba utaztatták el a kamaraszínház nézőseregét. A helyi közönség a jelek szerint sokkolódott az elektrik bugi alapú, „egy szál magnó, egy szál dzsogging” utcai táncra emlékeztető kísérlettől. A paradox módon Duóra keresztelt első szólóban megjelenik egy élettelen rivális, egy életnagyságú számítógépes kép, amely minduntalan elvonja a figyelmet a kezdetben lassú, elegáns, íves mozdulatokat végző táncosról. Mindkét alak mögött ugyanolyan óriási fehér háttér és semmi más optikai díszítés. Ahogy az élő tánc gyorsul az elviselhetetlenségig hangos, elektronikus zörejzenére, úgy rakódnak az effektek a virtuális figurára. Lüktet, szétesik, becsíkozódik, zajosodik a kép. A talmi táncost eleinte nem vesszük figyelembe, csak zavaró elem, aztán a ritmus fokozódásával a koreográfia része lesz, bár marad a tudatzavar, hiszen csak attól lett személyisége, hogy működött a program. Annál inkább felértékelődik viszont a valós tánc, amely közben olyan tempóig fokozódik és olyan „embertelen” mozdulatokra darabolódik, amilyenekre nem is lehet képes más, csak egy animáció vagy egy gép.
Mire feldolgozzuk mindezt, a művészeti középiskolások udvariatlan röhögcsélése és a hangosan káromkodó, de távozni nem akaró néző hőbörgése is abbamarad. A Haptic című etűdöt már ők is felkészültebben nézik a sokkon túl. Elmarad a számítógépes effektek idegtépő sora, helyette pazar szín- és fényorgia fogad bennünket. Fényfolyosóban folytatódik a valótlan mozgás, amely már nem is emlékeztet az utcai verzióra, a feketébe ölözött táncos inkább olyan, mint egy mechanikus balett művész, akit felhúztak, és a színek változására különböző hangulatokat táncol el. Hervé Villechenoux prizma show-ja és az erre adott fiziológiás ingerválaszok, amelyeket a táncos produkál, egyszerre izgatják fel a szemlélőt és nyugtatják meg a végletekig. Umeda kísérlete végül sikeresnek bizonyul: olyan szilárdságot nyer mind táncos rendszere, mind táncos jelleme az előadás végére, hogy döbbenten őrjöng a nézőtér a személyiségváltozáson keresztülment „lázadókkal” együtt.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Barta Edit: Kortársak találkozója
Kutszegi Csaba: Ha így megy tovább…
Fuchs Lívia: Kezdet vagy vég?