 Haumann Péter a Woyzeck című filmben |
Hirtelenjében sem a nyomtatott sajtóban, sem a neten nem bukkantam olyan fényképére, filmfelvételre, amelyen ne lenne legalábbis tonzúrás a feje (természetesen a színpadi parókákat, a mozidekliket most felejtsük el). Haumann Péternek már az ezerkilencszázhatvanas évek végén, Debrecenből érkezett ifjú pécsi színészként (nemegyszer táncoskomikusként) ismertetőjegye volt a pilises görög-római filozófuskoponya. Az emberemlékezet – jelen esetben az e sorokat író ember a generációs memóriába ágyazódó emlékezete – éppen ebből az időből és ebben az alakban idézi fel a tüneményesen minuciózus, egyben a mozdulatok, gesztusok természetes olvadékonyságával játszó művészt, aki már az ereje teljébe érett Haumann volt: a Szókratész védőbeszéde címszerepében. Akkor szerződött át az újsütetű Huszonötödik Színházba. Még a Rottenbiller utcában, a 20. szám alatt kellett keresni a játszóhelyet, ahol a Platón-szöveget előadta. Negyven év sem fakította ki a monodrámát, a Haumann Péter ajkán billegő kis mosolyt: a befelé nézésnek, a kilátástalan, mégsem vesztes lelki mérlegelésnek, a hamis bírák előtti nagyvonalú, nagyeszű védekezésnek e kicsiny, sűrítő jelét. S a pillantását: inkább a földet és a levegő távolát kereste aprókat hunyorogva, s nem a játéktér körött ülők, a nézők (bírák? tanúk? bámészkodók?) tekintetét, mintha a két, személytelen őselemmel kívánna szövetkezni. Takarékos, meglassított szerepformálásban ritka a lefojtott dinamikának az a töltete, amelyet a Szókratész-figura sejtetett.
 A Troilus és Cressida című előadásban |
Kilenc társulatnak volt tagja; a felében meg sem melegedett, egy-két esztendő elteltével szedte a sátorfáját. Debrecen, Pécs, Huszonötödik, József Attila, Madách, Nemzeti, Arizona, Radnóti, Katona: a pályakezdés iskoláját nem számítva csupán a Madáchban és – immár 1994 óta – a Katona József Színházban időzik hosszasan, legalább másfél évtizedet. Bizonyára említeni illene tizedikként az Operettszínházat is, sikeres vendégszerepelései színpadát. A váltások hátországáról, szakmai, morális, ízlésbeli okairól beszélt egyszer-egyszer – legutóbb egy (türelmét, intelligenciáját, kritikus önismeretét is látni engedő) éjszakai televíziós diskuráló műsorban –, ám a pálya állomásainak kissé kacskaringós láncolatáról majd (mondjuk jövőre, májusban ráköszöntő hetvenedik születésnapja alkalmából) alapos portrékönyvnek kellene elemzően, színháztörténeti mélységgel számot adnia.
Néha épp csak érkezett s már távozott is, azonban játékmódjának legalapvetőbb jellemzőjét sosem felejtette színháza kapuin kívül. Haumann – aki a Macskák Gastrofár Georges-át ugyancsak legremekebb szerepei közt tudhatja – sokszor próbálkozott, máig sokszor próbálkozik azzal, hogy egyszerre kint és bent fogjon egeret. Tudjuk (József Attila verssorából), ez az ügyeskedő macskának nem megy, a rátermett, kivételes színésznek viszont mehet. Haumann Péter számos feladatát oldotta meg úgy, hogy mindenestül alámerült szerepében, ugyanakkor finoman le is pergette magáról az alakítást. Legyen király vagy csőlakó, engedjen bármely szélsőségnek vagy a fékevesztés impulzusainak, játéka sosem ázik fel teljesen a választott domináns közegben. Felfedező, birtokba vevő munkája a karakter legrejtettebb tereiig hatol, a szenvedélyes, elszánt, találékony és feltartóztathatatlan lélekkereső mégis mindig kint hagyja az árnyékát. Amikor Haumannt nézzük színpadon, filmen, nem csupán az oda útját járjuk be, hanem a vissza esélyeivel, következményeivel is rendre számolunk. Persze kint és bent, oda és vissza arányai olykor kifoghattak még a páratlan vegymesteren is. Ilyenkor nyomták meg ceruzájukat vagy keseredtek el a bírálók, mondván: Haumann „technikázik” (azaz – ne tűnjék képzavarnak – mindössze a külsőségek egérútjaival látszik törődni), illetve – épp a felégetett visszaút miatt – elvész a szerepmély labirintusában.
 A Macbeth című előadásban (A képek forrása: PORT.hu) |
Tüneményes regiszterének ajándékai közül nyilván mindenki másra emlékezik a legszívesebben. A magas rendű megoldottság különböző fokairól – emlékeinkből – elsősorban a Hamlet Claudiusa, a Pygmalion Doolittle-ja, a Doktor úr Puzsérja, a Vőlegényből a Papa, a „Művészet” Serge-e mutatja magát, valamint A fösvény címszerepe és Az eltört korsó Ádám bírója. A filmek és televíziós alkotások sorából a Kakuk Marci és az Indul a bakterház Haumann nélkül nem lett volna az, ami. Utóbbi kettőben – s általában is repertoárja nagyobbik felében – a benne lakozó kopé-komédiást hívta elő. Valamivel kevesebb szerencséje volt a filozófokkal, a szavakban is önelemző, önreflexív figurákkal, bár Szókratésze egymagában életmű. Rendezői s ő maga nyilván megkeresik majd a jövőben azokat a darabokat, amelyek nem képzelhetők el nélküle. Ezek a színművek talán akkor ígérnek a soknál is többet, ha a bölcselő típus és a piaci polgár típusa egymásra találhat, a nagy és örök társadalmi fent-lent metszéspontjába sodorva a Haumannra bízott szerepet.
Szegő András tavaly nyáron a szakálláról kérdezte a régebben szakállt nem viselő Haumann Pétert. „Idővel ez lett a természetes állapot nálam – érkezett a válasz. – Levágni csak ahhoz szoktam, amihez más többnyire növeszt. Vagyis én szerephez borotválom le, ha szükséges, míg mások szerep miatt növesztik, ha az kell. Egy kicsit ezen a téren is tehát kontrában járunk”. S megfogalmazódott a sejtés: mintha az arc szőrzete a meghúzódás, rejtekezés ősi ösztönét is szolgálná, úgy azonban, „hogy mégiscsak tűnjön már erősnek, tekintélyt parancsolónak ez az ember, aki a szakáll mögé van ragasztva, vagy odanőtt…”
Szeretném mihamarabb látni az október elejére tervezett Getto-premiert, a pécsi színházba vendégként visszatért – gondolom, szakállas – Haumann Pétert, aki pár hete magáénak tudhatja a Nemzet Színésze példás szerénységgel fogadott címét-rangját. Mielőtt útnak indulok, beteszem a lejátszóba a Keménykalap és krumpliorr dvd-jét, s rákeresek valamelyik Haumann-epizódra. 1978-ban, a tv-film készültekor még csak kis állszakállba lefutó bajuszt viselt, gyors egymásutánban (1970, 1972) kapott Jászai-díja felől az 1980-as érdemes művészi cím felé tartott – de már akkor is a nemzet színésze volt.