És nem csak a hajfonatok, de a gerinc, a kéz, még a nyak is „kígyózik”, és se nem „nők”, se nem „férfiak” a táncosok. Azaz mégis: a 24 prelűd tizenkét előadója közt egyetlen vékonyka különbség feszül. Mert bár lent eltűnnek a kategóriák: mindenki egyformán megkapja a maga áttetsző, fekete, elasztikus nadrágjára (a lányok a dresszükre) a szemérmet takaró fekete lakk-csíkot. De míg a fiúk mellizmai szabadon domborodhatnak, addig fent a női mellbimbók takarásba kerülnek.
 24 prelűd. Fotó: Marie Chouinard |
Dúr és moll: Chopin többnyire Mallorcán írt prelűdjeinek érzelmes, hol elomló, hol játékos, máskor forrongó hangjaira rendeződnek a táncosok. A kezdő képben a testtengelyükből előrefelé kidőlő, ebbe a valószínűtlen, kicsit sem stabil pózba dermedt alakok élednek a zenével, hullámoztatják karjaikat, mint egy röpülni készülő madársereg. Majd fölzárkóznak szorosan egymás mögé, s az oszlopukon végigsúroló fényben egy sűrű fogazatú fésű rajzolódik ki a testekből, bár a zeneszerző miatt nyilván helyesebb volna zongorára asszociálni. Egy leütés – és egy „hang” máris a sor elejére vándorol. Az üresen maradt hely élesen belemetsz a testfelszínek által felfogott világosságba.
Marie Chouinard darabja absztrakt, mint a hangjegyek csupasz fekete lábai a kotta vonalán: egyszerre játékos és kínosan következetes, mert a zenei hangulat pontos táncra fordításakor nem tart mértéket, vagyis képes egy „mozgástréfát” a végletekig játszatni, kioltva belőle a kezdetben még mulatságost. S különös módon bizarr is a 24 prelűd, mert a romantikus zenében rendeződő dúrok és mollok, férfiak és nők, voltaképp fauni szerzetek. Az 1987-ben készült – a Nizsinszkij táncolta Fokin-koreográfiából sokat merítő – Faun-szóló mozgásvilága alkalmazódik újra ezekben a prelűdökben, de átszínezve táncstílus-utalásokkal, -elemekkel. A pécsi Tánctalálkozót nyitó, 1999-ben készült koreográfia logikusan, precízen felépített, „megkonstruált” darab, és szólói, duói, triói (és így tovább) nem kárhoztatható módon még szórakoztatnak is.
A Tavaszi áldozatnak számtalan társulat, koreográfus nekiveselkedett már, többen számot vetve a Nizsinszkij-koreográfiával. (Legutóbb Ladányi Andreát láthattuk a Monotánc Fesztiválon, amint átemelte az 1913-as koreográfia női főszerepének részleteit.) Chouinard-nál is visszaköszön többek közt a jellegzetes, parallel-lábas stilizált futás, de a darab egészen más „lélektani” irányt vesz. Nála például nincs áldozat! Az előbbi tizenkét táncos mind egyforma, rövid nadrágokban jelenik meg, a már ismert lakkcsíkkal. A felsőtestük szabad. Logikátlanul logikus, hogy egyszerre lettek eltüntetve és felfedve a nemek közti különbségek.
 Tavaszi áldozat. Fotó: Nicolas Ruel (A képek forrása: tanctalalkozo.hu) |
Nincs főszereplő, mert mindenki az. Az egyes táncosokat fénykörök világítják meg. A körök kiemelnek, de el is választanak a többiektől. Nincs semmiféle kontaktus, alig akad pillanat, hogy egymáshoz érnének. Nincs linearitása a történetnek, csak folytonos egymásmellettiség, így aztán „drámaiság” sem lehetséges. A lányok medvefülekhez hasonlító kontyokat kapnak, a fiúk haja az indiánok szinte teljesen borotvált mohawk frizuráját idézi. A föntről érkező fény az izomzatra tereli a figyelmet, a puszta testiségre.
Muszáj megint a Faunra hivatkozni: egyrészt, mert a férfierő, a nemzőerő – akárcsak Chouinard szólójában – hegyes szarvként idéződik meg, amit magára ölthet fiú is, lány is. Másrészt a koreográfus megjelenít egy csupa-szarv lényt. Rajta a sárga szarvak egy virágfej szirmaiként állnak össze. Ennek ellenére (vagy épp ezért) a táncosnő különös jelmeze mégis ijesztő, fenyegető. Később a kép megismétlődik, de akkor már két alak osztozik a tüskeszerűen előmeredő „szirmokon”. Talán egy különös születésnek vagy osztódásnak vagyunk a tanúi, melyben a biológiai meghatározottság elveszti jelentőségét, s az átalakuláshoz nem kell a két „különböző”…
A társulat erős a szó minden értelmében: egyennadrágjaikra vetkőzve sokat tudó, izmos testek csoportja ez a tizenkét táncos. Kimunkált, de többségében túlságosan robosztus testek. A koreográfiák pedig kétségtelenül okosak, bár olykor szívesen megengedném, hogy ne csak az agyamat vegyék célba, de bűvöljenek meg, varázsoljanak is el. Hogy többször lássam, mi a különbség az erő meg a szépség között.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Barta Edit: Chouinard-mítosz, jelenidőben
Major Rita: Hagyomány és eredetiség
Halász Tamás: Újabb táncok Atlantiszról
Horeczky Krisztina: Testkulinária
Halász Glória: Boldog békeidők