A magyar pavilon kiállításai általában nem keltettek feltűnést a nemzetközi mezőnyben – kivételt képez a világ építészetében a maga idején unikumnak számító magyar organikus építészet velencei bemutatkozása 1991-ben, illetve Bachmann Gábor szuggesztív vizuális válasza A jövő érzékelése – az építész mint szeizmográf hívószóra 1996-ban, a Semmi építészete címmel. A magyar installációk általában elvesztek az amúgy is nehezen emészthető mennyiségű információ özönében, ha épp nem fulladtak csúfos kudarcba. 

Látogatók a magyar pavilonban

Így jártunk 2004-ben, amikor a Metamorfózis mottó égisze alatt a hazai családiház-építészet gyöngyszemeit bemutató invenciózus lapozó-gépet jogi viták miatt egy stílusos lepedővel letakarva láthatták az érdeklődők. Idén azonban megtört a jég: sok száz bejegyzés bizonyítja a magyar pavilon vendégkönyvében a látogatók egyértelmű lelkesedését. Az installáció sikerének záloga valószínűleg éppen az, hogy túllépett az építészeti kiállítások szokásos, felsorolásszerű, mellérendelő metódusán, és egyetlen gondolatra – a rajz az építészek közös nyelve – reflektált több oldalról, egyfajta összművészeti alkotást hozva létre, ahol az agy, a szem és a szív egyszerre dolgoztatva van.

Az építészeti mustrák gyenge pontja amúgy is a produktum, vagyis az épületben manifesztálódott gondolat hatásos megjelenítése. Nincs az a médium, ami közvetíthetné az épületben foglyul ejtett tér hatását – ezért aztán eleve kudarcra ítélt vállalkozás egy olyan építészeti kiállítás, amely pusztán leképezi tárgyát –, hacsak nem komoly előképzettséggel rendelkező szakembereknek szánják, de még őket sem sportszerű szükségszerűen unalomba fulladó, fárasztó agymunkára kényszeríteni egy alapvetően a látványra építő műfaj ürügyén. Sikeren nem a látványosságot ünneplő, hangos ováció értendő, hanem az a kényes folyamat, melynek során egy testetlen szubsztancia (építészeti szándék) fizikai megtestesülésesének (épület) újbóli gondolattá transzformálása (visszhang a befogadóban) sikerrel megvalósul. 

Függő ceruzák

A sok nyelven, mégis ugyanarról beszélő közegbe zökkenőmentesen illeszkedik a magyar kurátorok: Wesselényi-Garay Andor és Ferenc Marcell munkája, amely szellemességével és összefogottságával a minimál költségvetésből létrehozott installációt a nagyprodukciókkal vetekedő szellemi tartalommal töltötte meg. Alaptétele: az építészeti alkotás kiindulópontja a rajz, a vonal – a rajzolás folyamatában tehát megragadható az építészet lényege. Választásuk több szempontból is szerencsés: egyrészt azért, mert – amint azt Wesselényi–Garay Andor is kiemelte – a magyar építészet az utóbbi két évben nem produkált olyan szignifikáns teljesítményt, amellyel a nemzetközi porondon feltűnést kelthet, másrészt az építészet mára iparrá vált, devalválódott. Így indokoltnak látszott „időtállóbb” pillérekre építeni a magyar pavilon mondandóját. (A projektről itt, a megnyitóról pedig itt találnak további információt – a szerk.)

A „People meet in architecture” („az emberek az építészetben találkoznak”) hívószóra rímelve az „Architects meet in drawing” („az építészek a rajzban találkoznak”) mottót illusztrálja munkájuk, több síkon értelmezve és bemutatva a rajzolás folyamatát, hatását és végtermékét. Maga az installáció egy megtervezett útvonalat bejárva értelmezhető. A mennyezetről műanyagfonalon lelógatott húsz ezer ceruza által alkotott „pillérek” tünékeny, illuzórikus terében haladva filmeket látunk, melyek negyven hazai és külföldi építésszel készített interjú anyagát mutatják. Szó szerint rajzinterjúkról van szó, az alanyoktól ugyanis csak azt kérték, hogy rajzoljanak a kamera előtt, és ha kedvük tartja, beszéljenek is hozzá. Még aki maga is rajzol, az is meglepődik azon, mennyiféle módja van annak, hogy a vonal rajzzá váljon. 

Látványterv

Ugyanezt illusztrálják az építészektől kért rajzok, melyeket a vetítéseknek helyet adó „meditációs” folyosók külső oldalán, a természetes fényben úszó központi tér körül helyeztek el. A két pólus között, a vetítések sorát végigjárva a látogató maga is részt vehet a folyamatban: egy asztalnyi méretű, kör alakú plexibe karcolhatja a látottak nyomán ébredő késztetéseit. Erről a lapról a kiállítás zárása után grafittal bekenve lenyomat készül, így a természeténél fogva múlandó műfaj a kiállítás „kőtáblájává” válhat. A plafonról a legközönségesebb, iskolai grafitcerkák lógnak, a pavilon apszisában viszont, mintegy a tanult mesterek munkáival ellenpontot képezve iskolás gyerekektől begyűjtött, művészien elrendezett színesceruza-gyűjtemény hirdeti: nemcsak az építészek, de az összes emberi lény rajzol – People meet in drawing. 

A magyar pavilon kialakítása kifejezetten jó példa a bevezetőben említett dilemma feloldására: épületek helyett az építészetet mint absztrakt jelenséget megjelenítve a laikus látogató is arra reflektál, ami az építészet lényege, vagyis az alkotás, a teremtés mágikus folyamatára. A magyar installáció összességében tekintve képzőművészeti alkotás, mely az időben kibomlik, és részleteiben vizsgálva egyre mélyebb gondolatisággal ajándékoz meg. Ki-ki maga választhatja meg az értelmezés szintjét, de már a kiindulópont is sokatmondó, hiszen épp a rajz az utolsó állomás, amit az építészeti tevékenység során megért a nem szakmabéli felhasználó is. 

Ezt a nyitottságot honorálják a biennálé látogatói, akik egyértelműen a sikeres pavilonok közé sorolják a magyar installációt. Készítésének körülményei pedig még inkább szimpatikussá teszik – a kurátorok maguk fúrták-faragták-lógatták, majd lógatták fel ismét a kihegyezhetetlenségük miatt roppant olcsón beszerezhető ceruzákat, tehát implicit módon a magyar rögvalóság talajából szökkent szárba a sokakat magával ragadó gondolat.

A képek forrása: borderlinearchitecture.com

Az idei biennálé egyik tanulságának Wesselényi-Garay Andor épp a kézműveskedés, a spontán építés újjászületését tartja. Több pavilon, köztük a csehek faszerkezetei, de az egyik különdíjat elnyerő, lécekből szabálytalan geometriai szerkezettel összerótt kínai kupola is az organikus, ám szabályozott növekedést példázza, ami a jövő építészetének iránya lehet. És ne higgyük, hogy csak fából, és csak kiskert-léptékben működik a dolog. A japán Sou Fujimoto 35 cm-es raszterre épülő, multifunkcionális vízszintes lapokból fészekrakás módjára összeálló lakóháza, vagy a főkurátor világhírű mesterének, Toyo Itónak hamarosan elkészülő operaháza Tajvanban ugyanazt az elvet, az organikus, ember-léptékű környezet létrehozásának igényét példázzák. 

Röviden szólva: People meet in architecture. S ha ez egyszer tényleg sikerülne, akkor eloszlana a jövő iránt érzett aggodalom, amit a kiállítók egytől egyig megfogalmaztak – ki burkoltan, ki direkt módon –, s ami az építészet, az emberi élet kereteinek megformálására irányuló szándék hordozta felelősség egyenes következménye. Az egyiptomi pavilon installációjának mottója ez volt: Salvation – Megváltás. A csupa aranyban úszó struktúrák között magányosan álldogáló emberi figura a pompa közepette kiszolgáltatottan várta, hogy végre megváltsa valaki.