A pénzmegvonással fenyegetett függetlenek kitettek magukért, na meg a főpolgármester-jelöltek és az operettprimadonnák is. A Nagymező utca és az Andrássy út kereszteződésében, de leginkább az Operettszínház előtti téren egy tűt sem lehetett leejteni koradélután. Az operettszínházi ízelítőkre úgy tombolt a nép, mint valami rock koncerten, és egymást taposták az Ez Operett! című CD-lemezről szóló versenyen is. Nem lesz itt gond továbbra sem a közönségszervezéssel, mindenki elégedett, jól kiszámíthatóan azt kapja, tüllben, bársonyban, amit akar. A közeli Merlin Színház tüstént-színpadán közben zajlott a főpolgármester-jelöltekkel való beszélgetés, korántsem akkora érdeklődés mellett. Hát nem is volt egy Bajadér előadás…
 Tömeg a Nagymező utcában |
A délelőtti szereplők közül a jobbikos Staudt Gábor tanúságtétele színházi elgondolásokból az utólagos beszámolók és a nol.hu-n látható élő interjúk szerint elég hervasztó lehetett. Horváth Csaba (MSZP) bár ott grasszált fel-alá a fesztiválfőutcán, Schiffer Jánost küldte maga helyett, aki nála jobban ismeri a főváros kulturális térképét, ezért nem volt rossz döntés. A Fidesz is a reménybeli kulturális bizottsága várományos elnökét delegálta, és szintén nagyon jól járt, mert Csomós Miklós felkészülten válaszolgatott a városházához geográfiailag legközelebb álló színház, a Merlin igazgatójának, Magács Lászlónak a kérdéseire. Pártja egykori, demokrata imidzsével konzekvens gondolatokat fogalmazott meg, ami a színháztámogatásokat illeti. Szerinte sokkal inkább kell támogatni a kísérletező, mint a népszerű műfajokat, amelyek amúgy is bőven eltartják magukat. A nemzeti kortárs táncnak a világ művészeti térképére való felkerüléséért is felelős kritikusként remélem, utóbbiba beleértette Román Sándor Experidance nevű revütársulatát is, amelynek új előadását nemrégiben látta.
Csomós nagy lehetőséget lát a kultúra utaztatásában is, szerinte a kisebb költségvetéssel szállítható előadásokat érdemes helybe vinni, iskolákba, vidéki művházakba. Szándékai szerint a Fidesz-vezetés alatt a politikai pártoktól függetlenül, a művészethez értő szakemberek bevonásával hoznának felelős döntéseket. Persze, hozzátette – a közönség nagy derültségére, és egyetértő bólogatásai közepette -, hogy a szakmából maximum három-négy emberrel szeretne konzultálni, hiszen ha ennél többen vannak az érintettek, az utóbbi idők tapasztalatai szerint képtelenség belátható időn belül egyezségre jutni. A jövőben olyan fővárosi pályázati- illetve finanszírozási rendszert képzel el, amelyet később a törvényi változásokhoz lehet passzítani. Nem kell megvárni semmivel a törvényalkotást. Múlt évi példaként hozta erre az előadó-művészeti törvényt, amelyre várva végül kifulladt a finanszírozási lelkesedés. Tanácsadói testületét még nem szándékozott megnevezni, majd az októberi választások után, mondta.
 Jávor Benedek és Magács László a Merlin tüstént-színpadán |
Az utolsó megkérdezett, Jávor Benedek, az LMP reménysége, személyesen hitelesítette magát. Nyilván, hogy megmutassa: lehet más a kultúrpolitika. Nem kétséges, jól felkészült, és a független társulatok, vagyis az NKA által megrövidített és mostanáig ki nem fizetett, VI. kategóriát érintő együttesekről is megvolt a maga verziója. Az országos költségvetési gondokat nem a főváros fogja megoldani, mondta, így új forrásokat kell találni, és érdemes a mecenatúra rendszerének kialakításában gondolkodni, akkor is, ha nálunk ez nem bejáratott dolog. Szerinte a kultúra finanszírozását a kultúra felfogása határozza majd meg a fővárosnál is. Hogy a város vezetése a régi, jól bevált kliséket nyomja majd tovább szívesen, vagy a társadalom egy kísérleti terepének, valamiféle előörsnek tekinti a színházat és szívesen ad teret a társadalmi folyamatokra reflektáló, jobbító szándéknak. Mondanom sem kell, az utóbbi verzió mellett tette le a voksát a fiatal főpolgármester-jelölt, miután megjegyezte, hogy a kulturális produkciók létrejöttének a feltételeit lesz a dolguk elsősorban megteremteni, aztán időről időre persze újragondolni, jól felkészült szakmai testületek segítségével, hogy ki az, aki megkaphatja a támogatást. Meglepően jól értesült a kortárs táncszínházak repertoárjáról, ezt állította alternatívaként, amikor Magács, az angol nyelvű alternatív színház budapesti doyenje maga alá kérdezett, hogy mondaná meg, mit adhat el a főváros a valóságos színházi szcénára és nem a mézeskalácsra kíváncsi turizmusnak. Végül azzal fejezte be a „szándéknyilatkozatát”, hogy ha a mostani kulturális sokszínűsége megmarad a fővárosnak, akkor már nyert ügyünk van.
Szemléltetésként pedig ott volt a forgatag, ahol valóban jelen volt a hazai kulturális paletta legtöbb színe, ha némelyik halványabb, vagy harsányabb is, meg a remény, hogy jövőre mindez nem lesz kevesebb.
 A vidéki színházigazgatók sátrában |
Személyes kedvencem a vidéki színházigazgatók körsátra volt, ami egy panoráma-múzeumra emlékeztetett. A közepén ülve, mintegy összefoglalásként, egy csillagászati látcsőnek álcázott tárggyal meg lehetett tekinteni a művészeti élet leendő állócsillagait, a pártpolitika egén. A bejáratnál egy klasszikus színházigazgatói tölgyfa íróasztal állt, pénzeszsákokkal és egy óriás fél karjával. A sors fintoraként, közvetlenül e sátor mellett zajlott a függetlenek performansza, amelynek keretében óránkénti váltásokban felolvasták a VI. kategóriához tartozó mintegy kétezer dolgozó nevét és titulusát. Az akció néha olyan volt, mint egy pszeudo-díjátadó, néha egy érdemei mellett való tisztességes temetés hangulatára emlékeztetett Ágens mennydörgő hangján vagy Ladjánszki Márta koreográfus pesszimista tónusában. Aztán az Operáig és tovább fantáziadús meg kevésbé észrevehető jegypénztárak sorakoztak: a Kolibri Színház villamosától kezdve a Nemzeti kordéján és az Opera Aida-díszletbe burkolt kasszáján át a Radnóti Színház realista verziójáig rengeteg változat, de egyik sem kifejezetten sokkoló vagy újszerű.
A független társulatok eközben gyűjtötték a leendő nézőktől a regisztrációt. A Kompánia Társulat a legutóbbi, az Értekezés a próbabábukról… című előadás díszletkádjában fotózta a járókelőket, amely műalkotást email-címért cserébe megkaphatták. A Tünet Együttes egy analóg internetes oldallal kedveskedett, amelynek monitora helyén például a társulat vezetője, Szabó Réka ült és adott gombnyomásra a repertoárról tájékoztatót. A Stúdió "K" magával hozta fantasztikus bábjait, a Merlin egy reciklált büfét üzemeltetett népszerűsítés végett, a Trafó a Szigetről ismerős, áttetsző, lélegeztető gömböt állította fel, a Békés Megyei Jókai Színház sátra előtt Döbrögit verhettek a gyerekek versenyszerűen, a Bárka Színháznál meg Bérczes László rendező és Mucsi Zoltán tartott műelemzés órát a hallgatóságnak Háy János új darabjából. Néhány színművészetis hallgató önreklámot nyomott a fényképeikkel díszített, reménybeli öltöző-asztalok mellett. „A szüleim minden darabban láttak”, „A jövő nagy reménysége”, a „Vetkőzni is fogok” és a „Még senki sem ismer” feliratok mosolyra fakasztották a járókelőt. Ahogy az önjelölt, nyugdíjas színész bácsi is, aki nemzeti zászlónak öltözve, pávatollal énekelte az Akácos utat.
 A Kaposvári Egyetem színészhallgatói. Fotó: Király Adrienn |
A különböző színpadokon, a virslis standok és a kolbászos pultok között pedig zajlottak a megmutatkozások: előadásrészleteket mutattak be a különböző társulatok, ezzel buzdítva a színházat ünneplő tömeget a további szíves színházba járásra. A Liszt Ferenc téri színpad bizonyult az egyik legprogresszívebb helyszínnek, aki kőkemény iróniára vágyott, az odagyűlt. A Kaposvári Egyetem színészhallgatóinak burleszk- és pantomim jelenetekkel, századfordulós amerikai kabarédalok magyarított és ide illő változataival készített Cabaret Zafado című műsora a legkisebbeket is mosolyra fakasztotta, sőt aktív részvételre buzdította. Egy kisfú az egyik jelenet végén a nagymama ál-urnáját jól visszadobta a színpadra, majdnem fejbe találva azzal a szerepe szerint amúgy is „kinyúlt” színészt. Együttműködésre való érettségét, kivételes műveltségét és humorérzékét nem először bizonyítja rövid időn belül ez a csapat. Nem is beszélve az utánuk következő KoMa társulatról, amelynek előző előadásaiból összerakott egyvelegén egyszerűen fetrengett a nézősereg. A túlzások nagy mesterei, Lass Beával az élen, mindenki megelégedésére egyszerűen az idiótaságig fokozták a hangulatot, hogy megmutassák, létezik az a fajta kikapcsolódás, amikor magunkat a leggörbébb tükörben is még szeretetreméltónak látjuk.
A színpad utolsó előadása már esőben zajlott, eddig bírta derűvel az időjárás, ami a TÁP Színház leendő helyzetét tekintve akár szimbolikus is lehetett volna. A táposok azonban a lehető legkeményebb kritikát nyomták le a színházi cenzúra ellen. A politikailag inkorrekt rap koncertjüket tánc, ujjongás és közös éneklés kísérte. Jó, hogy még nincsenek arra járó színházi csendőrök, azonnal kaptak volna egy évet, kétharmadolva. Ma még szabadon átvonulhattunk a Tűzraktérbe, ahol a függetlenek készültek szórakoztatni az alternatív kultúrát kedvelő fiatalokat. A helyszínen elsősorban Hód Adrienn meztelen gang-koreográfiája késztette maradásra a turistákat, akik nem tudták, hogy valamiféle színházi legatyásodás itt a történet vezérfonala. A támogatástól végképp megfosztott, már nem is létező Pont Műhely egy, a művészet lényegéről való pszeudo-televíziós beszélgetéssel adott még egy pofont a szisztémának, de volt sok más akció, ablakba tett érdekes táncosok, kocsmai prédikációk, egészen kiborítóan rosszak is. Na, de nem vígszínház az egész világ, vannak göröngyösebb útjai is.